Tekla Miller: Érzések arénája 3. fejezet

Megérkezett a harmadik fejezet. Mi történik Katniss vallomása után?

Korhatár: 16 év

3. fejezet: Tényleg új kezdet?

Mióta hazavánszorogtam, nem csinálok mást, csak az ágyban fekszem. Próbálom magamba szívni a párnából Peeta illatának minden morzsáját. Közben pedig iszonyatosan szenvedek, és nem értem az egészet. Végre boldognak kellene lennem, de nem vagyok. Miért nem tudom elhagyni Peetát? Magyarázza már ezt el valaki!

A gondolataimat Haymitch hangja töri meg.

 – Katniss! Látogatód érkezett! – kiabál lentről. Honnan tudja, hogy itthon vagyok? Biztosan a csizmám miatt, amit tegnap széthagytam.

 – Ki az, Haymitch? – kiabálok vissza. – Fent vagyok. Nem éreztem jól magam, és lepihentem.

 – Drágaságom! Megtisztelnéd a vendéget azzal, hogy lemászol onnan? – Haymitch hozza a formáját.

 – Jövök mindjárt! – kiabálom le, miután rájövök, hogy addig nem tágít, amíg le nem megyek. Kimegyek a fürdőszobába, megmosom az arcom, és próbálom a kapitóliumi krémekkel eltüntetni az egész napos sírás nyomait.

Sajnos nem sikerül minden nyomot eltüntetnem, meg kicsit rekedt is vagyok. Levánszorgok a lépcsőn. Haymitch ott áll Gale-lel. Amint meglátom, azonnal kifut belőlem a vér, és majdnem elájulok. Csak ezt ne! Nem akarom! Elmegyek vele, ahova akarja, de adjon már egy kis időt!

 – Drágaságom, siethetnél egy kicsit jobban, mert nem érek rá – vigyorog Haymitch. – Látszik rajta, hogy tudja, valami nincs rendben. – Peeta hol van? – adja meg a kegyelemdöfést.

 – Hazament – nyögöm ki. – Ő sem érezte jól magát – majd Gale felé fordulok. – Szia, Gale! – próbálok mosolyogni. – De jó, hogy látlak! – Úgy csinálok, mintha örülnék, pedig Haymitch-et a pokolba kívánom, amiért idehozta. És ebben a pillanatban Gale-t is.

 – Szia, Catnip! – Gale sejtelmesen nevet rám. – Én is örülök, hogy látlak! – Ha Haymitch-nek eddig nem esett le, hogy valami nincs rendben, most már biztos, hogy tudja, van valami titkunk Gale-lel.

 – Örülök, hogy benéztél – próbálom oldani a feszültséget, de nem igazán sikerül.

 – Na, drágaságom, érezzétek jól magatokat! Nekem mennem kell! Dolgom van. – Haymitch még mindig gúnyosan vigyorog. – Peetának szóljak?

 – Nem, kösz – vágom rá gyorsan. – Majd én szólok neki. – Menjen már innen, gondolom magamban. – Telefonon.

 – Ciao, drágaságom! – integet az ajtóból Haymitch.

Gale közben bemegy a nappaliba, és leül a kanapéra.

 – Nem tudtam, mi történt veled. Nem voltál ma az erdőben. Sokáig vártalak – mondja kedvesen. – Találkoztam ma Peetával. Mondtam neki, mire készülök. – Csak ne mosolyogna mellé, mikor látja, milyen rossz állapotban vagyok!

 – Tudom – mondom halkan. Próbálom összeszedni magam. – Elmondtam neki mindent.

 – És mit mondott? – néz rám a gyönyörű szemeivel Gale.

 – Szerinted mit mondott?! – Kezdem felemelni a hangom. – Először rohama volt, aztán elrohant, és nem hajlandó szóba állni velem. – Itt van az a pont, amikor nem bírom tovább, és megint zokogni kezdek.

 – Semmi baj! – Gale átölel. Erős karjai védelmezően körbefonnak. – Várható volt, hogy így reagál. Szeret téged. Ahogy én is – kezébe veszi az arcomat, és megcsókol. A csókja közel sem olyan gyengéd, mint Peetáé. – Mit szólnál, ha itt maradnék veled, és vigyáznék rád?

Magam sem tudom, mit akarok. Egyrészt tiltakozni szeretnék, de nem tudok. Másrészt jó lenne, ha itt maradna velem. Végül nem ellenkezem, hanem a nyaka köré fonom a karomat és átölelem. Fejemet a vállára hajtom. Gale a hajamat simogatja.

 – Sajnálom, Gale, hogy ennyire kiborultam. Csúnyán összevesztünk Peetával. Pont úgy, amikor elmondtam neki, hogy csak megjátszottam... – Megint elkezdenek folyni a könnyeim. – Én nem akartam bántani! Soha nem akartam bántani!

 – Jól van, psszt! Semmi baj! – ölel át Gale szorosan. – Tudom, és hidd el, Peeta is tudja. Sejtette, hogy ez meg fog történni. Ezért is kérte azt a képet tőlem, amit a medáljába tett. Mindig is azt akarta, hogy te boldog legyél – próbál megvigasztalni.

 – És vele mi lesz? – kérdezem kétségbeesve. – Rajtam és Haymitch-en kívül senkije sem maradt!

 – Hidd el, rendbe fog jönni. Catnip! – Felemeli az arcomat, és komolyan rám néz. – Ha akarna, sem tudna veled élni. Mert még mindig fennáll a veszélye annak, hogy bármikor felülkerekednek rajta a hamis emlékek. Ezt a Kapitóliumban mindenki tudja. És ezzel Peeta is tisztában van.

 – De csak 5% az esély, hogy visszaesik! – vitatkozom Gale-lel.

 – Az pontosan elég ahhoz, hogy valami olyat tegyen, amit később megbán – ölel át megint, én pedig próbálom megtalálni a helyemet a mellkasán. – Már így is felér egy csodával, hogy ennyire vissza tudták hozni a valóságba.

 – Neki köszönhetem az életemet! – mondom.

 – Igen, mindannyian sokat köszönhetünk neki. De egyszer az életben gondolhatnál magadra is. Vagy kettőnkre. Mi lett volna, ha nem kell elmenned arra az átkozott viadalra? Vagy ha nem pont a pék fiával mész, hanem valaki mással? Ha egyedül nyered meg? Akkor mi lenne most? – kérdezi Gale, jogosan.

 – Lehet, előbb–utóbb észrevettem volna, hogy tetszem neked – mondom nagyon komolyan, mire Gale elneveti magát.

 – Azt kötve hiszem. – mondja, és megcsókol.

A testem feléled és visszacsókol. Az ajkai forróak és puhák. Sokszor csókolóztunk, de a mostani más. Nagyon más. Próbálok engedni az érzéseimnek. Magamba szívom a Gale bőréből áradó narancsillatot, és emlékek bukkannak elő a tudatom mélyéről; a vadászatokról, a beszélgetésekről a mezőn, a közelségéről.

 – Jó lenne, ha aludnál egy kicsit! – mondja Gale. – Maradjak itt veled? – Bólogatok. – Akkor alszok itt, a kanapén.

Felmegyek a hálóba aludni, de csak forgolódok. Azon gondolkodom, mit csináljak. Az első viadal után nagyon vártam, hogy hazajöjjek Gale-hez. De Peetával szemben is voltak érzéseim, viszont azóta sem tudom, mit éreztem akkor iránta. A csókja megérintett a barlangban, ami után vártam a következőt. Utána jött a borzasztó győzelmi körút, amikor mindenbe beleegyezett, csak hogy megvédjem engem Snow elnöktől. Utána meg a Nagy Mészárlás következett, ahol mindvégig próbált megmenteni, azért, hogy a viadal végén haza tudjak jönni Gale-hez. De ami a tengerparton történt, azt azóta sem tudtam elfelejteni. Olyan érzések törtek fel bennem, amelyekről fogalmam sem volt, hogy létezhetnek. Miután szétrobbantottam az erőteret, és a lázadók kimenekítettek, belebetegedtem abba, hogy Peeta meghalt. Emlékszem rá, amikor megláttam a tévében, feltörtek bennem a Peeta iránt addig rejtve tartott érzelmek. Finnick utána mondta nekem, hogy tudja, szeretem Peetát. Talán magamnak sem ismertem be, hogy tényleg szerettem. Aztán Gale és a mentőcsapat kiszabadították. Alig vártam a pillanatot, hogy újra a karjaiban legyek, és érezzem az ajkai érintését, amikor váratlanul megtámadott. Miután magamhoz tértem, és kiderült, hogy Peetát eltérítették, tudtam, hogy elveszítettem őt, örökre. Valamennyire visszatértek az emlékei, de soha nem fog mindenre emlékezni. Peeta soha nem lesz a régi, ahogyan én sem.

Lassan a gondolataim az álmok síkjába kerülnek. Újra az arénában vagyok. Gale teljes erejéből üti Peetát. Én kiabálok, hogy engedje el. De megint nem hallanak az üvegbura miatt. Teljes erőmből próbálom rugdosni a burát, és legnagyobb meglepetésemre sikerül megtalálnom a gyenge pontját. Az üveg kicsi, apró szilánkokra törve szállingózik körülöttem. Az üvegtörmelék úgy fénylik, hogy ha nem az arénában lennék, azt hinném, hogy a csillagos égen lebegek.

Átfutok a törött üvegen. Mezítláb vagyok, az üveg szétvágja a lábamat, ömlik belőle a vér. Ahogyan futok a fehér homokon, mindenhol vérnyomokat hagyok. A homok égeti a talpamat. Odaérek a vízpartra, ahol Gale éppen vízbe akarja fojtani Peetát. Ott áll, és fogja, arra készülve, hogy a fejét lenyomja a víz alá. Ordítom, hogy ne tegye. Erre Gale csak annyit mondd „Meg kell ölnöm ahhoz, hogy kiszabaduljunk innen, és végre együtt lehessünk". Majd Gale hangja egyre hangosabb lesz. Rájövök, hogy csak álom volt.

 – Mit álmodtál, Catnip? – kérdezi. – A hangodra lettem figyelmes.

 – Rémálmom volt – mondom, miközben értetlenül nézek rá. – A viadalok óta kísértenek. A háború csak rontott a helyzeten. – Tudnia kellene a rémálmaimról.

 – Ezért kellene minél hamarabb elmennünk. Túl sok itt az emlék – ölel át.

 – Lehet, igazad van – mondom beleegyezően. – Mikorra tudod elintézni, hogy elmenjünk? És mi lesz velem? Én soha többet nem mehetek vissza a Kapitóliumba – eszmélek rá, hogy akarhatok én bármit Gale-lel, egyetlen helyen tűrnek meg itt, a tizenkettedikben.

 – Van egy jó hírem, Catnip! – mosolyog rám Gale. – Paylor parancsnok kegyelmet adott neked. Mielőtt eldöntöttem, hogy visszajövök, személyesen jártam nála, és kértem neked kegyelmet. Szabadon mozoghatsz a körzetek között, amikor csak kedved támad! – Hitetlenkedő tekintettel nézek rá. Jó lenne, ha érteném, mi történik körülöttem, de egy ideje a környezetem kész tények elé állít. – Sőt, hálásak neked! – folytatja Gale. – De ezt soha nem vallaná be senki. Coint megszédítette a hatalom, és mindenkinek be kellett ismernie, hogy ő sem lett volna különb, mint Snow.

 – Ez azt jelenti, hogy akár anyukámat is meglátogathatom? – Még mindig nem hiszek a fülemnek, hogy szabad vagyok.

 – Igen. Van még egy hírem! – vigyorog Gale. – Bár ezt nem akartam elmondani, csak miután elmentünk. Paylor parancsnok megengedte, hogy az eljegyzésünket az elnöki palotában tartsuk.

 – Micsoda? – hüledezek.

 – Igen! Hajlandó nekünk egy nagyszabású estélyt szervezni a hivatalos eljegyzésre. Ha akarod, az esküvőnket is tarthatjuk ott. Vagy bárhol. Egész Panemben! – Gale lelkes, és boldog. Régen láttam már ilyennek. Engem viszont valami szorít belülről. Egyre inkább azt érzem, hogy élnem kell a lehetőséggel. El kell mennem innen, ahova annyi emlék kötődik: apa halála, Prim halála, az egész körzet pusztulása, Peeta.

 – Átmegyek Haymitch-hez. Elmondom neki, hogy elmegyünk. Vigyél el innen, Gale, minél hamarabb! – kapaszkodok bele abba a férfivá érett fiúba, aki iránt elsőként tápláltam gyengéd érzelmeket. El akarok menekülni innen.

 – Menj csak, Catnip! Addig én felhívom a Kapitóliumot. Beszélek a volt előkészítő csapatoddal. Gondolom, jólesne egy kis kényeztetés, mikor végre hazamegyünk. Megpróbálom elintézni, hogy minél hamarabb elmenjünk. Végre téged sem köt már ide semmi. Túl sok itt a rossz emlék – mondja.

Összeszedem magam és átmegyek Haymitch-hez.

 – Mit akarsz, drágaságom? – kérdezi a megszokott stílusában.

 – Beszélnünk kell – rontok be, mielőtt behívna. A nappaliban ott találom Peetát is. – Szia, Peeta! – mondom meglepődve.

 – Szia, Katniss! – válaszol fagyosan. – Kérsz sajtos zsemlét?

 – Kösz, nem. Jó, hogy te is itt vagy. El kell mondanom valamit – nézek elsősorban Haymitchre.

 – Tudom, hogy Gale menyasszonya vagy. Peeta elmondta. – Haymitch rosszalló tekintetét nem tudom kikerülni. Tudom, hogy ő mindig azt remélte, hogy észhez térek, és Peetával maradok.

 – Igen. Így van – mondom büszkén. Bár Peeta láttán majdnem elbőgöm magam. – Csak el akartam köszönni, mert elmegyek Gale-lel. – Látom, amint Peeta elfehéredik.

 – Ez gyors volt – közli Peeta olyan közönnyel, hogy az szinte már fáj. – Végül is mindig ezt akartam! – Itt megenyhül egy kicsit. – Legyél boldog – teszi hozzá, majd felpattan, és ott hagy bennünket.

 – Jól meggondoltad, drágaságom? – teszi fel a kérdést Haymitch.

 – El kell mennem innen! Nem bírom itt tovább! Érti? – próbálom elmagyarázni az elmagyarázhatatlant. Félek. Nem tudom megfogalmazni pontosan, mitől. Talán attól, hogy túlságosan elkezdtem kötődni Peetához…

 – Nem értelek téged, Katniss! – szakítja meg a gondolataimat. – Már megmondtam neked, ha ezer évig élnél, sem érdemelnéd meg Peetát! De azt hiszem, ahhoz tízezer év is kevés lenne! – úgy vágja hozzám a szavakat, hogy szinte lezsibbadok. – Te tudod! Aztán hozzám ne gyere sírva, ha meggondolod magad!

 – Nem fogom! – mondom, majd én is elviharzok, mielőtt a könnyeim utat törnének maguknak.

Gale azzal vár otthon, hogy már ma indulhatunk. Érzelmeim vegyesek: egyszerre mennék és maradnék. Érzem, valami ideköt, amit, ha még várok, nem fogok tudni elszakítani. Nem kell hozzá sok idő, akár napok, órák, sőt talán percek alatt ideláncol, és nem fogok tudni szabadulni. De itt van Gale, akit végre szabadon szerethetek. Erre vágytam, mióta elmentem a Viadalra, de eddig nem tehettem. Most itt vagyunk mindketten, szabadon, minden külső nyomástól mentesen, és végre engedhetek a Gale iránti érzelmeimnek.

Nekiállok pakolni, alig várom, hogy induljunk. Valami végtelenül összezavarodott bennem és remélem, ha végre elmegyünk innen, megtalálom önmagam.

Ki vagyok én?

A Merengő oldalon is megtalálhattok, ahol eddig a vártnál is nagyobb megtekintést ért el a fanfiction, amit írtam.

Ilyenkor érzem azt, hogy érdemes élnem és még érdemesebb írnom. A toll (azaz a modern korban a billentyűzet) értelmet ad az életemnek. A lelkem egy olyan része támadt fel, amiről azt hittem, hogy örökre meghalt.

Mi váltotta ezt ki belőlem? Sok minden történt decemberben. És a menekülési útvonal Az éhezők viadala volt. De ezzel együtt felébredt bennem valami, amiről azt hittem kialudt, pedig csak szunnyadt bennem egy aprócska láng, ami végre oxigénhez jutott, és lángra kapott, így a bensőmben tovább ég a vágy, hogy írjak.

Elővettem a régi jegyzeteimet, és eszembe jutnak olyan érzelmek, amikről azt hittem örökre meghaltak. Újra élek! Ez egyszerűen elmondhatatlan érzés. Újra itt vagyok, benne az élet közepében, ahol nincsenek határok, ahol a képzeletem szabadjára engedhetem, és végre elég idős vagyok ahhoz, hogy megfelelő élettapasztalat mellett hitelesen meg is írhassam.

Hogy boldog vagyok-e? Azt hiszem igen. Olyan hosszú idő után végre értelmet nyert az életem.

Így nem sokára jönnek a saját írások is!

Mindenkinek köszönöm a belém vetett bizalmat!

Tekla Miller: Érzések arénája 2. fejezet

Itt a második fejezet. Katniss találkozik Peetával, és kénytelen színt valljon arról, hogy mi történt az erdőben.

Korhatár: 16 év

2. fejezet: Vallomás

Besötétedik, mire hazaérek. A konyhámban ég a villany. Azt gondolom, bárcsak ne lenne itt. Tudom, hogy engem vár. Tudom, hogy aggódik értem. Tudom, hogy szerelmes belém öt éves korunk óta. Most mit csináljak? Össze vagyok zavarodva. Megjelenik Gale, és azt hiszem, amit érzek, azt hívják szerelemnek. De már nem tudok semmit. Mert miközben Gale a közös jövőnkről beszélt, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mi lesz Peetával.

Lassan kinyitom az ajtót, és belépek. Leveszem a csizmám és a kabátom. Peeta az asztalnál ül, ami meg van terítve. Érzem a sült nyúl illatát. Hozzá valami új kenyeret sütött. Teleszórta a tetejét mindenféle magvakkal, és halvány rózsaszínűre sütötte.

 – Szia, Katniss! Minden rendben? Nagyon sokára jöttél – mondja aggódva. – Már át akartam menni Haymitch-hez, hogy menjünk, és keressünk meg.

 – Szia, Peeta! – Próbálok kedves lenni hozzá. – Elmentem a tóhoz, és elbóklásztam. Láttam egy szarvast. Le akartam lőni, de nem sikerült – hazudok. Egész jól megy. A viadalok előtt is sokat hazudtam, amikor el kellett hitetnem Snow elnökkel, hogy mi vagyunk az elátkozott szerelmesek, és hogy én is ugyanolyan reménytelenül szerelmes vagyok Peetába, mint ő belém.

 – Gyere, egyél. Neked sütöttem. Ez az új receptem. Kíváncsi vagyok, hogy ízlik. A Kapitóliumban láttam ilyet. – Közben vág egy szeletet a magvas kenyérből, és a tányéromra rakja. A kenyér még langyos. – Meg láttam fonott zsömléket is, és kifliket, meg különlegesen díszített sütiket. Meg kellene tanulnom őket. Arra gondoltam, ha befejezzük a könyvet, írhatnánk egyet a kenyerekről és a süteményekről. Lerajzolnám a díszítéseket – mondja lelkesen, miközben beleharapok a kenyérbe. Arra gondolok, hogy lehet, ez az utolsó vacsoránk, és majdnem elbőgőm magam. – Mi a baj, Katniss? – Egyből észreveszi, hogy könnyes lett a szemem.

 – Semmi – mondom. De azonnal érzem, hogy nem voltam elég meggyőző. Úgy tűnik, mégsem megy már olyan jól a színészkedés, mint a viadalok előtt. – Csak eszembe jutott Prim, amikor a tónál voltam. – Legalább nem kell hazudnom, mert nagyon nem megy. – Felkavarodtak az emlékek… – magyarázom, és közben azon veszem észre magam, hogy folynak a könnyeim.

 – Semmi baj. Sírj csak. Gyászold meg Primet. – Peeta odalép hozzám, és átölel. Én meg, mint valami kisgyerek, egyre jobban bőgök, és belekapaszkodok a mellettem álló fiúba. Prim miatt is. De nem csak ezért, hanem Peeta miatt is. Hogy fogja túlélni, ha elmegyek? Boldog leszek Gale-lel? – Ha bármikor beszélni akarsz róla, én itt vagyok. Én is nagyon szerettem. Nekem is nagyon hiányzik – mondja Peeta, miközben megsimogatja az arcomat, és próbálja letörölni a könnyeimet. De nem sikerül neki, mert még hevesebb zokogásban török ki, mint eddig. Kezdem úgy érezni, hogy teljesen elment az eszem. Visszajött Gale, megkért, hogy legyek a felesége. Boldogabb már nem is lehetnék, ha azt nézzük, mi lenne a normális reakció, én meg Primre fogva siratom Peetát, a közös vacsorákat, reggeliket, a perceket, amiket együtt töltöttünk, igazából a mostani életemet. – Szerintem fürödjünk meg, és feküdjünk le. Nagyon kimerültél. Majd én vigyázok rád – mondja olyan nyugodtan és türelmesen, ahogyan mindig is teszi, a rémálmokból való ébredések után is. De nem tehetem, ma nem maradhat itt. El kell küldenem, pedig vágyom rá, hogy utoljára az ő karjaiban aludjak. A csókjára is vágynék, hogy tudjam milyen, hogy utoljára érezzem az ajka érintését, hogy örökre elraktározhassam magamban.

 – Szeretnék ma egyedül lenni... – hüppögöm – ,…az emlékeimmel…

 – Rendben, ha ezt akarod – mondja csalódottan Peeta. – Ha rosszat álmodnál, hívj fel telefonon, és átjövök. Vagy alszok a kanapén.

 – Inkább ma menj haza. Nagyon zaklatott vagyok – mondom, még mindig zokogva.

 – Jó. Ha szükséged van rám, tudod, hol találsz – biztonságot nyújtó karjaival átölel, nagyon szorosan, mintha soha nem akarna elengedni. Majd megcsókolja a homlokom, és csak ennyit mond: – Jó éjt, Katniss! – Majd fogja magát, és hazamegy.

Ekkor látom, hogy szinte nem evett semmit. Én is alig ettem valamit. Megvárt a vacsorával, én meg elküldöm. Ezen megint újra elkezdek bőgni. Végül összeszedem magam annyira, hogy felmenjek, és megfürödjek. Végigzokogom a zuhanyozást, és közben végre kijönnek a torkomon azok a hangok, amiket eddig vissza kellett fojtanom.

Bebújok a hideg ágyba, amit mindig Peeta melegít fel. Belefúrom az arcom a párnába, és ott is Peeta illatát érzem. Megint előtörnek a könnyeim. Lassan kisebb özönvízmennyiségnek megfelelőt termelnek a könnycsatornáim, és nem akarják abbahagyni. Akárhova nézek, mindenhol Peetát látom. Tényleg el kell mennem innen. Már így is eleget bántottam azzal, hogy reményt adtam neki. Azzal, hogy ölelgettük egymást, azzal hogy együtt aludtunk, azzal hogy nem tudtunk létezni egymás nélkül az utóbbi időben. Megijedek az érzéstől, ami a hatalmába kerít, hogy nem tudom elképzelni a mindennapokat Peeta nélkül. Mióta visszajött, szinte elválaszthatatlanok vagyunk, ami azt jelenti, túlságosan ragaszkodom hozzá. Ő az egyetlen, aki megért engem, átélte azokat a borzalmakat, amiket én is, ugyanazok a rémálmok kísértik éjszakánként. Azzal, hogy szeret engem, több életnyi szenvedést sikerült már okoznom neki, én pedig ennek tetejébe még reményt is adtam neki a viselkedésemmel. A gondolatok hangosan kattognak a fejemben, próbálom álomba sírni magam, de először nem megy. Aztán mégis valahogy elalszom, és az arénában találom magam.

De ez más, mint amilyennek eddig láttam. Ott vagyunk az arénában mind a hárman: Gale, Peeta és én. Claudius Templesmith hangját hallom, amint kijelenti, két győztes lehet: egy fiú és egy lány. A lány már győzött, most a fiúkon a sor. Akit a lány jobban támogat, az fog nyerni. Én pedig Peetához rohannék, mert Gale sokkal erősebb nála. De ha Gale meghal, akkor mi lesz velem? Ott állok az arénában, és szinte megbénulok. Mozdulni sem tudok. A két fiú egymásnak esik, én pedig kiabálok, hogy hagyják abba.

De nem hallják. Olyan érzés, mint amikor Cinnát verték pépesre, és én az üvegburában voltam. Torkomszakadtából kiabálok, elönt a víz, a hajam szétbomlik, kalimpálok, de nem történik semmi. A két fiú csak üti-veri egymást. Könyörögni kezdek Gale-nek, hogy ne bántsa Peetát. Ezután Peeta hangját hallom, de nem értem mit mond. Majd lassan magamhoz térek, és Peeta ott áll mellettem.

 – Csak megint egy rémálom volt. Nem kell félned, itt vagyok. – Leül mellém az ágyra, és magához húz, mire én megint zokogni kezdek. – Mit álmodtál, Katniss?

 – A viadalról… – mondom neki –, és téged akartak bántani. – Peeta szorosan átölel.

 – Már nem bánthatnak. Itt vagyok veled, Katniss. Vége. Csak álom volt. – A szemembe néz, és valami olyat látok benne, amit legutoljára a viadalon láttam. Behunyom a szemem, és a következő pillanatban már az ajkait érzem az ajkaimon. Annyira gyengéden csókol meg, hogy elfog a remegés. A testem minden porcikája megrezeg. Mi történik velem? Szeretném, ha ez a pillanat soha nem érne véget, én pedig örökre itt maradhatnék a karjaiban. Mielőtt azonban teljesen elhatalmasodna felettem az érzés, Peeta elhúzódik. – Gyere reggelizni. Vár a forró csoki. – Peeta másképp néz rám. Finoman, melegen, megnyugtatóan, de kék szemében van valami szokatlan.

 – Felöltözök, és megyek. – Összeszedem magam, és egy puszit nyomok az arcára. Közben próbálom elraktározni a bőre érintését és az illatát.

Peeta lemegy a konyhába, hogy elkészítse a csokit. Felöltözök, és közben próbálok rendet rakni a gondolataim között. Végül is megkaptam, amire vágytam, a búcsúcsókot, amire mindig emlékezhetek, és arra, hogy milyen volt az érintése. Próbálom elengedni, de mintha valami láthatatlan kötelék összekötne minket. Már így is túl erős a kettőnk közötti kapocs, nem szabad engednem, hogy a reggeli csók még jobban megszilárdítsa. Valamikor meg kell neki mondanom, mi történt az erdőben, hogy találkoztam Gale-lel. Újra sírhatnékom támad, de erőt veszek magamon, és lemegyek a konyhába.

Friss zsemle vár, megint valami különleges. Leülünk az asztalhoz. Megkenem vajjal a zsemlémet, pár falatot próbálok enni, pedig nem vagyok éhes. A csokit iszom mellé, az most is jól esik.

 – Voltam reggel a városban. Greasy Sae üdvözöl – meséli Peeta. – Tegnap jött a kapitóliumi vonat. Meghozták a tortadíszekhez az ételfestékeket, amit rendeltem. Lehet, már ma ki is próbálom. – Miközben a falatokkal küzdök, hogy lemenjenek a torkomon, Peeta folytatja. – És találkoztam Gale-lel. – Ebben a pillanatban a torkomon akad a falat, és elkezdek köhögni, miközben megint elkezdenek folyni a könnyeim.

 – Tényleg? – próbálok természetesen viselkedni, miután majdnem megfulladtam.

 – Katniss! – néz rám Peeta szigorúan. – Gale elmondta, hogy találkoztatok tegnap az erdőben. Miért nem említetted? – most már szemrehányó hangsúlyra vált.

 – Mert… – nem tudom folytatni, mert elkezdek bőgni, már megint.

 – Katniss, tudod, hogy bízom benned. Gale régi jóbarátod. Együtt vadásztatok. Nem kell előttem titkolóznod. – A hangja olyan nyugodt ismét, mintha semmi sem történt volna, csak egy sima ismerőssel találkoztam volna. Mintha nem Gale lett volna az, aki miatt nem foglalkoztam vele. – Képzeld! Nősülni készül! – Erre újra nem tudom lenyelni a falatot. Peeta arcára kiül a megdöbbenés, hogy így reagálok. – Esetleg van valami, amit el akarsz mondani? – Az arca most nagyon komollyá változott. Próbál nyugodt maradni, de túl jól ismerem. Hallom a hangján, hogy ideges lett.

 – Tegnap elsétáltam a tóhoz – kezdem a mondókámat. Próbálok nagy levegőt venni, hogy a könnyeimet visszafogjam, és időt is akarok nyerni, hogy a gondolataimat összeszedjem, és a lehető legkevésbé fájdalmasan közöljem Peetával. – Utánam jött. – Ismét nagy levegőt veszek.

 – És? – kérdezi Peeta türelmetlenül.

 – Beszélgettünk. És csókolóztunk… – itt már egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Peeta arcára kiül a düh. Feláll. A széktámlát szorítja, én pedig folytatom. – És megkért, hogy menjek vele, és legyek a felesége. – Peeta egyre jobban elszürkül, és én sem bírom tovább magamban tartani a könnyeket. Peeta összeesik, majd a földön vad rángatózásba kezd. Rohama van. Odarohanok hozzá, és a nevét kiabálom. Megérintem az arcát, de csak az üres tekintetét látom, ahogyan a semmibe néz. Pár perc múlva alább hagy a roham, a szeme kezd kitisztulni. – Peeta! – kiáltom.

 – Hagyj békén! – mondja, miközben megpróbál felülni. Az arcát a kezébe temeti.

 – Nem tudom, hogy elmenjek–e. Félek itt hagyni téged. Mi lesz veled? – már magamat is zavarom a folyamatos zokogással. Peeta feláll, és látom, hogy mindkét szeme könnyes.

 – Azt hittem, már választottál. Azt hittem, hogy ami köztünk volt, az nem csak színjáték volt. – Minden szavával mintha kést döfne a szívembe. – Azt hittem, szeretsz! – ordítja.

 – Igen…. – mondom elhaló hangon.

 – Hazudtál, Katniss! Hazudtál! Már megint! Menj el! Legyél boldog végre, és hagyj engem békén! Hátha végre ki tudlak törölni a szívemből! – üvölti. Szinte önmagán kívüli állapotban van. Majd megfordul, kirohan a házból, és bevágja maga után az ajtót, amibe az egész ház beleremeg.

Ott állok egyedül, összetörve. De hát nekem boldognak kellene lennem, hogy Gale visszajött értem! És mégsem vagyok az. Olyan, mintha valamit kiszakítanának belőlem. Talán az sem fájna jobban, ha az élő húsomat tépnék ki a testemből, mint ahogy Peeta elment. Pár percbe telik, mire felfogom mi történt.

Peeta után rohanok. Dörömbölök az ajtaján.

 – Peeta, beszélnünk kell! Kérlek, engedj be! – ütöm a tenyeremmel a bejárati ajtót, de nem jön válasz. Zokogva leülök az ajtaja elé. A térdemre hajtom a fejem, és hangosan sírok. Az sem érdekel, ha meglátnak, ahogy Peeta ajtajában ülök, bőgve.

 – Menj innen! – hallom az ajtó túloldaláról.

 – Peeta! Beszélnünk kell! Így nem tudok elmenni! Szükségem van rád! – kiabálom.

 – Nem érdekelsz! Menj innen! Menj, ahova akarsz! Egy utolsó szívességet tegyél meg nekem! Felejts el! Örökre! – ordítja az ajtó túloldaláról.

 – Peeta! – többet nem tudok mondani.

Végre kinyílik az ajtó. Ott áll Peeta, neki is folynak a könnyei.

 – Ezt akartad látni? – üvölti. – Most már láttad! Elmehetsz! Takarodj innen! – kiabál velem tovább, majd bevágja az ajtót.

Nem tudok mit tenni. Hazamegyek, befekszem az ágyba. Beszívom az illatát, és a csókjára gondolok, a bőre érintésére, és érzem, hogy teljesen megsemmisülök. Én, a lángra lobbant lány, aki túlélt két viadalt. Azt hiszem, megkezdtem a következőt: azt, amit álmomban láttam, a legnehezebbet. Amihez az egyiküknek el kell pusztulnia, hogy a másikkal élhessek.

Tekla Miller: Érzések arénája 1. fejezet

Végre megérkezett a saját fanficem első fejezete! A történet vége és az epilógus közötti rész nyitva hagyott kérdéseire próbáltam megtalálni a választ! A szereplők S. Collins tulajdonát képezik, én csak eljátszottam a gondolattal mi lenne ha...

Korhatár: 16 év

 

1. fejezet: Egy új kezdet?

Mióta Peeta visszajött a Tizenkettedik Körzetbe, már nem érzem magam annyira egyedül. Sok időt töltünk együtt. Még mindig sokszor játsszuk az igaz–nem igaz játékot. Igyekszünk elfoglalni egymást, és nem gondolkodni a borzalmakon, amelyeket megéltünk. Nem beszélünk arról, csak ritkán, hogy mi történt. Valahogy mindketten érezzük, ha engedünk az időnek, a sebek lassan begyógyulnak. Ha nem tudok aludni, akkor átjön, és átölel. A karjaiban biztonságban érzem magam, ahogyan hallom a szívverését…, megnyugszok úgy, mint az arénában, a barlangban. Vagy mint a vonaton. Amikor a rémálmokból sikítva ébredek fel, megnyugtat a jelenléte. Neki is egyre ritkábban vannak rohamai. Amikor kezdődik, az arca elkomorul, szinte szürke lesz, majd megkapaszkodik valamibe jó erősen, de van, hogy összeesik, és a földön tér magához. Látszik a szemén, amikor kitisztul, amikor visszajön az életbe. Nem beszél róla. Én pedig nem kérdezem.

Lassan egy hónapja itthon van. A kertemet beültette primulával, aztán a sajátját is. Haymitch nem ellenkezett, amikor az ő kertjének is nekiállt. Így mindhármunk kertje Primre emlékeztet bennünket. Akárhányszor ránézek a virágokra, arra gondolok, milyen értelmetlen volt a halála. Bár minden nappal egyre könnyebb együtt élni a tudattal, hogy a húgom nincs többé. Mi maradtunk egymásnak, ketten, Peetával. Na meg itt van Haymitch is, feltéve, hogy józan tud maradni.

A napjaink szinte egyformák, egybefolynak. Bár, mióta Peeta visszajött, talán értelmet nyertek a mindennapok. Próbálok gondoskodni róla, ahogyan ő is gondoskodik rólam. Peeta kenyeret süt, én pedig vadászok az erdőben. Délutánonként a viadal áldozatairól szóló könyvvel foglalkozunk. Kettőnkről nem beszélünk. Bár tudom, az örökkévalóságig nem kerülhetjük el, hogy megtárgyaljuk, hogyan tovább. Azon kívül, hogy homlokon csókol, nem történik semmi. Én nem kezdeményezem, és ő sem. Úgy érzem, egyikünk sem áll készen. Dr. Aurelius szerint Peeta 95%–ig rendbe jött. A maradék 5% kimerül a rohamokban. Sokáig a Kapitóliumban tartotta, hogy biztosak legyenek abban, hogy nem fog többet megtámadni.

Ma reggel is felébredek, amikor Peeta elkezd készülődni. Túl sokáig aludtam, már jócskán délelőtt van. Megérzem a forró csoki illatát, ami végül meggyőz arról, hogy ideje felkelnem, majd lemegyek a konyhába. Peeta rám mosolyog.

 – Jó reggelt! Pont jókor érkeztél! – Elém tolja a bögre csokit meg a sajtos zsömlét, amit nem tudom, mikor sütött.

 – Köszönöm! – mondom, miközben Peeta velem szemben leül, és elkezd enni. – Teljesen elkényeztetsz.

 – Pedig nem is sütöttem különlegeset. Ma bemegyek a városba. Van egy ötletem, és ki akarom próbálni – meséli lelkesen, miközben magába tömi a zsömlét. – Te mit terveztél?

 – Elmegyek az erdőbe. Hátha fogok valamit. Délutánra jövök, és megírom a következő fejezetet.

 – Jól van! Vigyázz magadra! – Átölel, megcsókolja homlokomat. Nem tudom, mitévő legyek. Szájon csókoljam, vagy inkább ne? Nem tudom. Már egy ideje kacérkodok a gondolattal. Az nagyon fájt, amikor azt hittem, meghalt. Utána pedig az is, amikor eltérítették. Érzem, hogy szeret engem. Érzem a nézésén, a mozdulatain, a hangján, az ölelésén. De mégsem tesz semmit annak érdekében, hogy előre jussunk. Látom, hogy azt várja, én tegyem meg az első lépést. De nem állok készen. Most még nem.

Mindketten kilépünk az ajtón, majd Peeta elindul a városba, én pedig az erdőnek veszem az irányt. Kerítés már rég nincs, csak a foszlányok, amelyek megmaradtak, mégis a jól megszokott helyen vágok át. Megszokásból az íjamat is elrejtem minden nap.

Az erdő levegője megnyugtat. Itt érzem magam otthon. A fák, a madarak, a fű…

Ellenőrzöm a csapdáimat. Mind megvan, de egyelőre üresek. Sétálni van kedvem, úgyhogy elindulok a tavam irányába.

Ha ott vagyok, valami megmagyarázhatatlan erőt érzek. Ahogy leülök a partra, és nézem, ahogy a szél fodrozza a víztükröt, visszagondolok arra, ami történt azóta, hogy utoljára Gale–lel itt voltunk az aratás napján. Talán ha megszöktünk volna, akkor minden másképpen alakul. Talán tudnék aludni éjszaka, és nem gyötörnének rémálmok. Talán nem kellene felépítenem az emlékeimet a nulláról, amikor verítékben fürödve a saját sikításomra ébredek, hogy tudjam, ez már megint csak egy rémálom volt. Végiggondolom a 74. Éhezők viadalát, a Nagy Mészárlást, majd a forradalmat, Alma Coin megölését, majd Snow elnök önfeledt nevetése cseng vissza a fülemben. Látom Primet magam előtt, mielőtt a bomba felrobban. Majd visszaugrik az aratás napja. Amikor Gale–lel itt voltunk ketten, és még nem is gondoltuk, mi vár ránk. Szinte hallom a hangját, ahogyan azt mondja „Szia, Catnip". Annyira élethűen visszhangzik a fülemben, hogy muszáj megfordulnom.

 – Szia, Catnip! Már azt hittem, megsüketültél! – Gale áll ott, teljes életnagyságban. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg ő az, és nem csak a képzeletem játszik velem.

 – Mit keresel te itt? – vágom rá kissé emelt hangnemben.

 – Látom, semmit nem változtál. Ugyanolyan kedves vagy, mint régen – vigyorog rám. – Köszönöm a szívélyes fogadtatást.

 – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezem, és közben még mindig nem hiszem el, hogy tényleg itt van.

 – Mondták a városban, hogy még mindig jársz vadászni. A szokott helyeken nem voltál, így sejtettem, hogy itt vagy. – Még mindig fülig érő szájjal néz rám. – Nem is örülsz nekem? – kérdezi, de közben elkomorul az arca. – Vagy még mindig azt hiszed, hogy közöm volt Prim halálához?

 – Nem tudom, mit higgyek el és mit nem – mondom. Furcsa érzés kerít hatalmába. Ellentétes érzelmek dúlnak bennem. Örülök, hogy itt van, de haragszom is rá.

 – Azt elhiheted, hogy itt vagyok, és kizárólag miattad jöttem – közben végig mosolyog, majd komolyabb arckifejezéssel folytatja. – Nem a legszebben váltunk el, amikor legutoljára találkoztunk. – A fejét lehajtja, és látom, hogy szégyelli magát. – Nem tudom, hogy az én bombám volt–e. Nem tudom. De háború volt, és ha az enyém is volt az a bomba, amely Primet a halálba küldte, tudnod kell, hogy nem tudtam róla, hogy ő ott lesz. Szerettem Primet, szinte mint a saját testvéreimet. Ezt te is tudod. Legalábbis addig a napig tudtad! – Most rám néz azokkal a szemekkel, melyekre sokszor gondoltam, amikor a vonaton utaztam a Kapitólium felé.

 – Tudom – mondom halkan, miközben elrévedek a távolba.

 – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezi olyan hangon és olyan tekintettel, amiből tudom, hogy őszinte. Lassan bólintok egyet. Mire megkönnyebbült sóhajjal folytatja. – Akkor van értelme a maradék mondandómnak… – Megint kajánul elvigyorodik.

 – Hallgatlak – válaszolom csendesen, olyan csendesen, hogy szinte én sem hallom a saját hangomat.

 – Katniss! Tudnom kell, hányadán állunk – tér határozottan a tárgyra. – Tudnom kell, mit érzel, mert nem tudok így továbblépni – néz rám, és igazán nem tudom, mit érzek. Csak azt, hogy rabul ejtett a tekintete.

 – Gale! Nem tudom! Mi lesz Peetával? – kérdezem kétségbeesve.

 – Katniss! – Odalép hozzám. Finoman megfogja az államat. – Itt nem Peetáról van szó. Hanem rólad és rólam. Kettőnkről, a jövőnkről. – Egymás szemébe nézünk, mire annyit tudok kinyögni elhaló hangon, hogy – Nem tudom.

Erre Gale odahajol, és megcsókol. Szájon csókol. Ez a csók más, mint az eddigiek. Behunyom a szemem, és mintha megszűnne az aratás napja és a ma között minden. Mintha ugyanazok lennénk, mint akkor. Felerősödnek bennem azok az érzések, amelyekre akkor döbbentem rá, hogy léteznek, amikor megkorbácsolták. Gale az enyém és én az övé vagyok. Amikor elhúzódik, kinyitom a szemem.

 – Katniss! Mondj már valamit! – A hangja egyre ziláltabb. – Nem tudok továbblépni, amíg azt nem mondod, hogy menjek el. Szeretlek! Érted?

 – Azt hiszem, hiányoztál… – Ennyi telik tőlem. Semmi egyéb.

 – Ennyi nekem éppen elég – mondja Gale, majd ismét szájon csókol. De ez a csók már szenvedélyesebb, mint az előző.

Hosszasan csókolózunk a tóparton. Majd hirtelen elhúzódik, megfogja a kezem, és magával húz. Leülünk egymás mellé, a vizet bámuljuk. A szívem majd kiugrik a helyéről, olyan izgatott vagyok. Nem is tudom eldönteni, hogy ez csak izgalom vagy ez jelenti a szerelmet. Vajon ezt érzi Peeta is irántam? Már megint Peetára gondolok. Pedig itt vagyok Gale–lel. Ha nincs a Viadal, mi lenne kettőnkkel? Gale és én? Hol lennénk? Most itt vagyunk egy olyan pillanatban, amelyre mindig is vágytam a szívem mélyén.

 – Katniss – Gale hangja szakítja félbe a gondolataimat –, kaptam egy lehetőséget. Felkértek a körzetek rendészeti szerveinek vezetésére.

 – Az olyan, mint a legfőbb Békeőr? – nézek rá érdeklődve.

 – Majdnem. De nem Békeőrök lesznek, hanem rendészet, akik a közbiztonságot felügyelik majd. Szükség lesz egy új szervezetre, akik általánosságban betartatják a törvényeket. Itt nem érzékelitek, de a második körzetben a háborút követő zűrzavarban sok volt a betörés – magyaráz Gale lelkesen.

 – Szép kihívás. Anyukád biztosan nagyon büszke rád – mondom közömbösen.

 – És te, Katniss? Te büszke vagy rám? – néz rám kérdően.

 – Tudod, hogy nem voltam jóban a Békeőrökkel. Főleg miután megkorbácsoltak. – mondom lehajtott fejjel. Megint olyan emlékek jutnak eszembe, amikre nem szívesen gondolok vissza.

 – Katniss! – Gale finoman megfogja az államat és felemeli a fejemet. – Szeretlek! Nem tudlak kiverni a fejemből. Szeretném, ha elmennénk innen. Szeretném, ha velem jönnél. Mi ketten. Ugyanúgy, amikor a szökést terveztük. De most nem kell megszöknünk, hanem oda mehetünk, ahova akarunk, és megvalósíthatunk mindent, amiről együtt álmodoztunk itt az erdőben. Szabadok vagyunk. Hajlandó vagy velem jönni? – Olyan tekintettel néz rám, amitől még hevesebben ver a szívem. Azt hiszem, tényleg ez a szerelem. Még soha nem éreztem ilyet. Peeta mellett soha. Olyan erős a szívdobogásom, hogyha nem tudnám, hogy Gale okozza, azt hinném, meghalok itt rögtön. Nem tudok válaszolni. Magával ragad a Gale–ből áradó tűz. Hirtelen szájon csókolom. Az ajka forró, a nyelve hűvös, és érzem, amint egyre hevesebben viszonozza a csókot. Finoman elhúzódik, és rám néz.

 – Ezt vehetem igennek? – kérdezi. Egy hang sem jön ki a torkomon. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom görcsbe rándul. Bólintok egyet, miközben a szemébe nézek.

 – Hová szeretnél költözni? – érdeklődöm, kicsit ijedten.

 – Két napra az előbbi lehetőség után felkértek, hogy legyek a második körzet polgármestere. Igent mondtam. Viszont van egy íratlan szabály, ami feltétele annak, hogy elfogadhassam a felkérést. A polgármester a körzet első embere, és példát kell mutatnia. Főleg, hogy a háború rengeteg családot szétrombolt és megcsonkított. – Értetlenül nézek rá, mire folytatja a mondókáját. – Meg akarok nősülni. – Hirtelen nem kapok levegőt. Ezt Gale is észreveszi, rájön, hogy nagyon meglepett. – Arra gondoltam, ha velem jönnél, hogy te és én, szóval mi ketten példát mutathatnánk az embereknek azzal, hogy összeházasodunk.

 – Ez most lánykérés akar lenni? – kérdezem értetlenül.

 – Valami olyasmi – mondja Gale. Látom, hogy zavarban van.

 – Erre most nem tudok válaszolni – mondom. – Ideje lenne haza mennem. Peeta már biztosan aggódik. – Ez kicsit furán hangzik azok után, hogy majdnem megkérte a kezemet, de akkor is haza kell mennem.

 – Ha elmennénk végre, elfelejthetnéd Peetát! – mondja Gale érzések nélkül. – Catnip! Mellettem van jövőd. Polgármester lehetek. Ha nem is engeded, hogy az érzéseid döntsenek, akkor dönts realitás alapján. Peetának nincs jövője. Mit csinál azon kívül, hogy kenyeret süt? Semmit. Még vadászni sem tud. Peeta kiolt téged. Kioltja a tüzet, ami benned van. Te voltál a forradalom jelképe: a lángoló fecsegőposzáta. Most meg elbújsz ide az Isten háta mögé, ebbe a szétrombolt körzetbe, mert Peeta itt van, és valami hülye fogadalmat tettél, hogy vigyázol rá. Ne maradj vele sajnálatból. Mindketten tudjuk, hogy soha nem fog rendbe jönni teljesen. Csak a színjáték kedvéért játszottad meg, hogy szereted. – Mintha kegyetlen lenne a hangja, de lehet, igaza van.

 – Nem tudom – válaszolok bizonytalanul.

 – Amikor megcsókoltalak, éreztem, hogy az enyém vagy – mondja olyan határozottan, hogy egy kicsit meg is ijedek. – Velem kell jönnöd! Érted jöttem el! Mert nem tudom addig meghozni a döntést – közli, miközben a hangja érzékenyebbé válik. – Ha elvállalom a rendészet vezetését, az folyamatos utazgatást jelent a körzetek között. Ha polgármester leszek, akkor pedig beteljesülhetne az egyik álmom: te meg én összeházasodhatnánk és gyerekeink lehetnének.

 – Gale, mondtam már neked, hogy soha nem fogok megházasodni és gyerekeim sem lesznek! – csattanok fel, miközben mindenféle gondolatok forognak a fejemben, amikbe bele is szédülök.

 – Catnip! Még nem döntöttem. Időt kértem, hogy visszajöjjek. Hogy megtudjam a helyes választ. Tőled. Velem jössz? – kérdezi szinte kétségbeesve.

 – Azt hiszem… nem tudom… – Már megint bizonytalan vagyok. – Kérhetek egy kis időt?

 – Van egy hetem. Addig itt leszek. Bármi lesz a döntésed, elfogadom – mondja Gale, majd újra megcsókol. – Most pedig haza kísérlek. Ha kéred, mindennap veled leszek. Nem szeretnélek többet egyedül hagyni. Vigyázni akarok rád! – Megfogja a kezem, és elindulunk. Szótlanul megyünk egymás mellett.

Az úton, egy–egy helyen felidézzük az emlékeket, a közös vadászatokat. De nem beszélünk másról. Nem engedem. Kellőképpen össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy ne akarjak a jövőről beszélni.

A megszokott helyen elrejtem az íjamat. Gale kinevet, mert már nem kellene eldugnom, nem tilos a vadászat. A kerítés maradványainál elbúcsúzunk egymástól. Nem akarom, hogy haza kísérjen. Tudom, hogy Peeta várni fog rám. És arra még nem készültem fel, hogy találkozzanak. Sőt, lassan úgy érzem, én sem vagyok felkészülve arra, hogy Peetával szembenézzek.

 

 

 

 

 

Másik versem

Néha magam is meglepődök mit rejtenek a rég elrejtett papírfecnik. Amikor ezt a versemet írtam 16 éves körül lehettem. Lehet nekiállok még keresgélni, hátha találok még valamit a fiókok mélyén.

Kamaszévek

Ha majd felnősz, édes álom marad az ifjúság.
Hogy őrizhetném meg a nyár ezer illatát?
Hűvös szél hajamat az arcomba fújja,
s a lemenő nap narancskoszorúja
valami kis titkos fájást lop szívembe,
mégis boldog vagyok, s oly szép az este…

Nem tudhatom még, hogy mi vár rám ezután-
de az idő szalad, s én néha tétován,
vágyaktól fűtötten hajtanám előre,
máskor meg félek, hogy mi sül ki belőle…
Szeretnék felnőni s kisgyermek maradni,
szeretni, kivárni és sírva akarni
érteni az egész hatalmas világot.

Most csak ismerkedem még a szerelemmel,
ajkamon sok kérdés, nem vár felelettel.
Minden nap ajándék, ismeretlen élmény!
Más volna az élet, hogyha másként élném?
Ma még tiszta szívvel reménykedni vágyom
hinni a csodákban: valóra vált álom.
Csak az ifjúság tud igazán szeretni?
Ha felnövünk mi is el fogjuk feledni?
Most még csupa jóság tölti el szívünk,
s egymásból boldogan merítünk.

Meddig lesz ez így, és mikor múlik majd el?
Ki törődik most a kamaszérzelmekkel?
Jó lenne, ha olykor komolyan vennének,
vagy néha kicsit elkényeztetnének,
vagy ha megmondanák mit kéne tennünk.
Az ébredő erő merre szunnyad bennünk?
Önmagunkat néha nehéz megtalálni.
Tudod, fel kell nőni, s néha úgy tud fájni
még a boldogság is… De oly jó nevetni!
Szép ez a nyár, s jó barátokkal lenni…
Mindez a természet örök ajándéka-
és a kamaszévek bájos, szép varázsa,
ha akarta, ha nem, nyomot hagyott rajta.

Egyik versem

Az alábbi versemet egyszer nagyon régen egy fiúnak írtam, akinek végül soha nem adtam oda... Szándékosan nem használtam nagybetűket, kivétel egyetlen helyen.

az igaz szerelem

ha az élet tengerén hajótörést szenvedsz,
s a hajóra nem tudsz visszamenni többet,
csak hánykolódsz a habokban,
úszol bizonytalan irányban,
s nem tudod hova tartasz,
csak követed a hajódat.

tudod, hogy nem vesz fel,
de követed hátha, majd egyszer.

ha azt mondja „hagyj engem”
csak úszol utána csendesen,
mert lehet, hogy holnap másképp lát mindent.

nem tudod elhagyni,
mert szívedből szereted.
nem tudsz nemet mondani,
mert a szerelem örvénye el nem enged.

úszol utána nem fáradsz,
két kezed szerelem hajtja utána.
s azt mondja, nem szeret.
sírni kezdesz, mert szereted…

nem soká újra kezét nyújtja neked
s nem mondasz ellent, pedig csak játszik veled.

a boldogság sziget s bánat között keringve
a szerelem örvényében őrlődve
szíved érte lángol, reszket.
s nem tudod, mit tegyél:
hagyd el vagy tovább szeresd?

tovább szereted,
és ő mindig kinevet.
de elnézel felette…
mert egyedül Őt és igazán szereted…

Gale viadala

Elkészült az első fordításom! Fogadjátok sok szeretettel! Kritikáknak örülök!

Ez egy egyrészes történet Gale szemszögéből, ahogyan Katnisst látja az arénában.

Minden nap azt mondom magamnak, hogyha tudtam volna, elmondtam volna neki.

Ha tudtam volna, hogy a Kapitólium elragadja tőlem, akkor minden bizonnyal elmondtam volna neki, hogy valamikor, valahogyan beleszerettem. Én magam sem tudtam róla fél évvel ezelőtt Szilveszterig. Darius flörtölt vele, közben gyakran csókot is kért tőle, amin persze ő csak nevetett. Ezen az éjszakán jöttem rá, hogy nagyon zavar, ha más férfi csókot kér Catniptől.

Csakúgy mint az elmúlt néhány évben készülök arra, hogy a saját nevemet fogom hallani a hangszóróban. Nem túl jók az esélyeim. Negyvenkét cédula fenyeget a gömbben, hogy elragadnak a kerületemből és odalöknek azok kezei közé, akiket a legjobban gyűlölök. A Kapitólium kezei közé. Ehelyett egy olyan cédulát húznak ki, ami miatt az eddigi világom összeomlik. Több száz név van a gömbben és mégis Primrose az akit a pódiumra hívnak.

Nagyon önző dolgot reméltem… reméltem, hogy Catnip hangja nem csendül fel a tér túloldalán. Pillanatok alatt összetört minden illúzióm és bűntudatom támadt az előbbi kevés remény miatt. Ez azt jelentené, hogy Primet küldené a vágóhídra. Legalább Katnissnek van esélye, jó esélye, még ha ő nem is veszi észre.

A második önző gondolatom az volt, hogy Effie Trinket az én nevemet húzza ki a nagy gömbből, amiben a fiúk neve található. Tudtam, hogy ha az én nevemet szólítanák nem lenne senki, aki önkéntesként jelentkezne helyettem. Az arénába szerettem volna menni, hogy biztonságban tudjam őt. Ehelyett egy fiút húznak ki Mellark vezetéknévvel. Csak másodszorra pillantok rá, mert néha az apjával szoktam kereskedni a pékségben. Még mindig jelentkezhetnék önkéntesnek, erőltethetném, hogy részt vegyek a Viadalon.

A pódium szélén lévő képernyő Katnissre közelít, amint megpróbálja megkeresni a közönség között, majd amikor Prim belekapaszkodik Mrs. Everdeen kezébe az arca elhomályosodik és könnyes lesz. Ez volt az a pár másodperces felvétel, ami miatt elakadt a szavam. Azzal, hogy Katniss elment most már két családról kell gondoskodnom.

A törvényszék épületéhez közeledve az volt a legnehezebb, hogy tudom el kell búcsúznunk. Bemegyek a szobába, ő a karjaimba veti magát egy pillanat alatt, szorosan tartom és egy rövid pillanatra elengedem magam. A szavak a nyelvem hegyén vannak, de nincs időnk romantikus pillanatokra. Emlékeztetnem kell őt, hogy harcoljon, hogy élve haza tudjon jönni. A Békeőr túl hamar értem jött, hogy kivezessen, és még csak lehetőségem sem volt, hogy elmondjam, amit akarok. Megkértem, hogy adjon még időt, de kitessékelt az ajtón. Az biztos, hogy az elkövetkező hetekben nem viszek neki extra mókust. Katniss utánam kiabál, hogy vigyázzak a családjára, ami természetes, hiszen tudnia kellene, hogy mindenképpen megtenném. Nem maradhatok tovább, ezt ő is tudja, a Békeőr pedig egyre erősebben rángatja a kezemet.

„Katniss, ne feledd, én” – az ajtó becsapódott és az utolsó szó belém szorult. Szeretlek.

Kénytelen voltam nézni, ahogyan a Kapitóliumban felvonul az egész ország előtt a lángra lobbant ruhájában. Most mindenki láthatja a szikrát, amit hiányoltam egész életemben. A Mellark fiú az élő interjúban szerelmet vallott Catnipnek. Az én Catnipemnek. Katniss arcán nem láttam semmit, amiből tudhattam volna mire gondol. Továbbra is gyűlölöm ezt a távolságot ami közöttünk van, hogy kizárólag a Kapitólium szemüvegén keresztül láthatom, ahol őrzik és zárva tartják, ahol kizárólag azt próbálja mutatni, amiről azt gondolja, hogy a közönség látni akarja.

Eddig nem fordítottam figyelmet a Mellark fiúra. Nehéz lett volna kiválogatni azokat a fiúkat, akik hosszan és vágyakozna néztek Catnip után. Elég sok volt belőlük. Azt hiszem egy évfolyamba járnak az iskolában, néha láttam a srácot. Most hogy belegondolok a Mellark fiú többet nézte őt, mint más fiúk. Természetesen Catnip nem vette észre. Ő nem vette észre sem a fiúkat, sem az érzéseiket. Kénytelen voltam nézni, ahogyan az arénában próbál megküzdeni a megpróbáltatásokkal, amit a Játékmesterek mérnek rá. Haragszom Haymitch-re, amiért nem küldött neki vizet és  azon tűnődök, hogy ezzel  megöli. Catnip akkor kap egy esélyt amikor megtalálja a kis tavat. Minden pillanatban szurkolok neki. Szinte érzem a fájdalmat, amikor a kislány meghal a karjaiban. Amikor Catnip énekel, kényelmetlenül érzem magam, gyűlölve a körülöttem lévő embereket, akik mind a képernyőre szegezik a tekintetüket. Ez egy olyan bensőséges pillanat Katniss és Rue között, ami nem a Kapitólium vagy a Viadal miatt van, de a pillanat nem tartozna a közönségre csak kettőjükre. Ha nem lennék annyira tele haraggal, akkor lehet, hogy megpróbáltam volna letörölni a könnyeket helyette.

Amikor nincs iskola vagy a zavaró kötelező közvetítések, azon kapom magam, hogy az erdőben vagyok, keresve az arcát a fákban, de csak madarakat és mókusokat találok helyette. Nem hiszem, hogy túl sokat gondolkozok az erdőben. Mint egy robot rögzítem a csapdákat és elkapom a kisebb állatokat a bokrokban. Megpróbálkozom az íjjal, de az én lövéseim nem olyan pontosak mint Catnipé, az ölés mindig mocskos. Az emberek még mindig elfogadják a zsákmányaimat.

A legtöbb időmet Primmel és Mrs. Everdeennel töltöm, mert nem bírom elviselni a családom szánakozó pillantásait. Anyukám mindig aggódva figyel és mindig azt kérdezi, hogyan vagyok képes megbirkózni vele. A testvéreim azt a kérdést teszik fel, ami szétszakítja a bensőmet. Ilyenkor emlékeztetnem kell magam, hogy még nagyon fiatalok és nem értik mennyire fáj nekem, ha megkérdezik, hogy Katniss meg fog-e ma halni.

Prim és Mrs. Everdeen nem csinál ilyet, csak szorosan megfogják a kezemet és csendesen Catnip mellett állunk. Prim bizalmasan elmondta nekem, hogy az anyja megint elveszett a saját börtönében az első néhány napban. A viadal első vetítése ébresztette fel és emlékeztette Catnip utolsó kiáltására. És Mrs. Everdeen összeszedte magát a kisebbik lánya kedvéért. Néha mikor rápillantok látom a szemében a gomolygó felhőket. Nem hibáztatom ezért. Szeretnék tenni valamit, hogy ne lássa Catnipet ennyire szenvedni.

A Játékmesterek játékszabály módosítást jelentettek be megadva a reményt, hogy mindkét kiválasztott visszatérhet a tizenkettedik körzetbe. Ő Mellarkot hívja az erdőben és én haragszom rá, amiért az éjszaka közepén hangoskodik. Amiért nem engem hív, nem az én nevemet mondja. Észreveszem, amint Prim egy pillanatra rám néz, majd továbbnézi a tévét. A tarkóját bámulom és csodálkozom, vajon mit gondol vagy mit tudhat.

Jelzik a kötelező közvetítés végét, de holnap vissza fognak térni. Elköszönök Primtől és Mrs. Everdeentől és haza megyek a saját ágyamba, ahol nem tudok elaludni. Bámulom a plafont a sötétben és egyetlen gondolat jár a fejemben. Az én Catnipen egy másik fiú nevét hívja, a név úgy hagyja el az ajkát, ahogyan soha nem gondoltam. Lehet hogy ez jelent valamit?

Boldognak kellene lennem, hogy van egy másik szövetségese. De Mellark megsérült valahol és ismerve az én Catnipemet nem fogja hagyni, hogy szenvedjen, hanem segíteni fog neki abban, hogy felépüljön. Nem beszélve arról, hogy ez az a fiú aki bevallotta, hogy szerelmes belé. Azt hiszem a legborzasztóbb az lenne, ha ő is viszonozná a pék fiának érzéseit, anélkül, hogy eddig tudott volna róla.

Ahhoz hogy segítsen Mellarknak meg kell csókolnia. A sarokból nézem a tévét és látom, ahogyan Katniss fölé hajol és az ajkait a fiú szájához nyomja. Beletelt néhány pillanatba mire rájöttem, hogy éppen az ő első csókját nézem egy lázas fiúval az arénában. Nem tudom, hogy képzelte, az első csókját és én hogyan képzeltem vele. Az elmúlt hat hónapban sokszor elképzeltem, hogy az arcát a kezembe fogom és gyengéden megcsókolom, és ő rájön a saját érzéseire velem kapcsolatban. Egy buta fiú fantáziái.

Megrántom a lábam és teszek néhány lépést az ajtó felé, megállok majd visszafordulok. Egy-két pillanatig lépdelek, miközben Prim és Mrs. Everdeen a tekintetüket rám szegezik.

„Gale… jól vagy? kérdezi Prim.

„ Természetesen jól vagyok. Miért ne lennék jól? Ő biztos… ő…” nem fejezem be a mondatot mert elfelejtettem mit akarok mondani. Inkább belevágom az öklömet a mellettem levő falba. Mrs. Everdeen felugrik és sikolt egyet, a kezét a szája elé kapja, a szeme tágra nyílt a döbbenettől. „Sajnálom.” - mondom, a düh eluralkodott rajtam. „Nagyon sajnálom, nem akartam ezt tenni.” Motyogom a kezeimet lógatva.

Prim sóhajt egyet és odalép hozzám, megfogja a kezem és kivezet a konyhába. Megtisztítja a kezemet és kihúzza a szilánkokat a bőröm alól és bekötözi, hogy elálljon a vérzés. „Sajnálom”, motyogom újra.

„Semmi baj” nyugtat meg. „Csak ne viselkedj így” teszi hozzá és egy kicsit elmosolyodok. Prim is elmosolyodik egy pillanatra, de az arca komollyá változik. Sóhajtok egyet és megölelem, úgy ahogy a testvéreimet. „Nem a te hibád” motyogom és megcsókolom a feje búbját.

„De az enyém” mondja halkan az ölelésembe, mert nem akarja, hogy az anyja meghallja. „Az én nevemet húzták az aratáson. Ha nem az én nevemet húzzák, ő nem jelentkezik önkéntesnek”.

„Akkor nem ő lenne Katniss” szakítom félbe szigorúan. „Ő a nővéred és jobban szeret téged mint bármi mást ezen a világon. És pontosan ez az amiért vissza fog térni hozzád-hozzánk.” mondom határozottan bólogatva.

„Úgy gondolod, hogy igen?” kérdezi Prim csendesen, a szemeiben keresve a választ.

„Igen” mondom végre, mert én hiszek benne. És csak most jöttem rá. Biztos vagyok benne, hogy visszatér hozzánk, mert nem tudok elképzelni egy olyan világot, ahol ő nem létezik.

Visszamegyünk a szobába éppen időben ahhoz hogy lássam, amint Katniss ajka újra hozzáér a Mellark fiú szájához, és én érzem az epe ízét a számban.

A következő nap megérkeznek a kamerák készen az interjúkra a családdal és a közeli barátokkal. Prim és Mrs. Everdeen az elsők, majd keresztül mennek a városon, hogy beszéljenek valakivel, aki közel áll Katnisshez. Úgy tűnik mindenki hozzám küldi őket.

A legjobb az egészben az, hogy mindenki úgy emleget mint Katniss unokatestvérét, amiről még én sem tudtam.

Kíváncsi vagyok kinek volt az ötlete vagy ez is része Haymitch tervének. Nem akarnak egy esetleges riválist, aki megzavarná az elátkozott szerelmesek történetét, így úgy kell a kamerák elé állnom mint a szeretett lány rokona. Ez az egyetlen dolog amit tehetek, hogy megvédjem őt.

Mennyire szeretném ha lenne rá lehetőségem, hogy elpusztítsam a Kapitóliumot.

„Mit gondolsz a bimbózó románcról az unokatestvéred és Peeta Mellark között? Unokatestvér. A világ ízléstelennek tűnik ebben a pillanatban.

„Soha nem láttam rajta, hogy bejön neki. Sok fiú bele volt zúgva, de ő általában észre sem vette.” Arra gondolok, mikor minden vasárnapot együtt töltöttünk az erdőben.

A kérdések folyamatosan záporoznak, de amikor nem mondok semmi érdekeset elmennek.

A hír gyorsan elterjed, hogy Katniss és én unokatestvérek vagyunk, és találkozok lányokkal, akik a semmiből tűnnek elő. Egy különös lány, akit Keeta-nak hívnak üldöz engem, mindig valahol a közelemben van és flörtöl velem közben pedig  nagyon csinos. Pár nappal azután, hogy Katniss megtalálta Peetat, azt kell néznem hogy a közvetítés többnyire róla és Peetáról szól a saját kényelmes kis barlangjukban. Először ő kockáztatja az életét a lakomán, én ültem a helyemen, miközben Prim a csuklómat szorította olyan erősen, hogy még mindig kék foltok vannak rajta. Majdnem megölte az az őrült lány a második körzetből, de Tresh megmentette. Visszatért Peetához és összeesett mellette miután megmentette az életét. Utálom ezért Peetát. Hogy elég fontos Katnissnek ahhoz, hogy kockáztassa a saját életét azért hogy ő jobban legyen. Mindketten gondoskodnak egymásról, hogy a másik újra egészséges legyen. Egyre kevésbé akarom ezt nézni miközben visszahanyatlok a székre. Csókolóznak, és kedves történeteket mesélnek egymásnak. Azon kapom magam, hogy megbántódtam, féltékeny vagyok és dühös.

Másnap Keeta megjelenik a semmiből és nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom tenni, de a kezembe fogom az arcát és megcsókolom. Bűntudat ébred bennem majdnem olyan gyorsan, ahogyan forró ajkai az enyémre tapadtnak és azon csodálkozom, hogy mi a fenét csinálok. Alig ismerem ezt a lányt és nem is emlékszem az ajkai ízére. A csók pár másodpercig tart mielőtt elhúzódom és meghátrálok.

„Hé! Hová mész?” kiabál utánam, de én megfordulok és elfutok.

Áthajolok a csendes kerítés alatt és befutok a fák közé, és csak akkor lassítok, amikor pár mérföldre vagyok a kerítéstől és csak a vadon vesz körbe. Lehajolok, a térdemre teszem a kezem és bele telik néhány percbe mire levegőhöz jutok és alábbhagy a zihálásom. Néhány méterre tőlem mozog valami egy fa mögött. Abba az irányba állok, félrecsapom a bokrokat és Katniss nevét kiabálom.

A nyúl megpróbál elmenekülni, de az egyik csapdám elkapta, amit néhány nappal ezelőtt helyeztem el. Emlékeztetem magam, hogy Katniss nincs itt, ő valahol az arénában küzd az életéért és a pék fiát ölelgeti helyettem. A többi kiválasztottat meg kellene ölnie, nem pedig csókolgatni kellene őket. A földre esek, mint egy rakás szerencsétlenség, kíváncsian figyelem a csapdába esett nyulat és azon kapom magam, hogy szabadon akarom engedni. Ehelyett inkább gyorsan meg kellene ölnöm és betenni a vadásztáskámba, tudva azt, hogy Greasy Sae nagyon hálás lesz egy kis extra húsért.

Furcsa, hogy az egyetlen embertől függ most a nyúl sorsa azzal, hogy Katniss eltávozott az életünkből. Eszembe juttatja azokat a napokat mielőtt találkoztam Katnissszel, miután meghalt az apám. Az családom éhezett, persze anyám mindent megtett amit tudott, annyit dolgozott amennyit csak tudott, hogy eltartson bennünket. De nagyon nehéz volt három kicsi gyerekkel és egy nagyobbal. Én még iskolába jártam és túl fiatal voltam ahhoz, hogy a bányában dolgozzak, de az apám megtanított nekem néhány trükköt mielőtt meghalt a bányabalesetben. Apám tíz éves koromban kezdett el velem vadászni, megmutatta a legjobb helyeket az erdőben a vadászathoz, megtanította hogyan állítsak csapdát. Apám csak néhány alapvető csapdát ismert, de én megtanultam és bővítettem a tudásomat néhány komplikáltabbal. Mindig úgy tudtam, hogy ez az egyik dolog amiért büszke volt rám.

Sokáig haboztam, biztosan az apám benyomására, hogy kimenjek a kerítésen kívül. Meggondoltam magam egy éjszaka alatt miután segítettem a gyerekeket megfürdetni. Rory levette az ingét és láttam az összes bordáját, éreztem a gerincét a mosdókendő alatt. A kisöcsém éhezett és tudtam, hogy ezt nem engedhetem meg. A következő napon amikor kimentem az erdőbe, fogtam néhány mókust. Anya dühös volt, de végül is tetszett neki, hogy végre rendesen ettünk.

Ellenálltam a múltbeli gondolatnak és lelőttem egy mókust a közeli fán, beraktam a táskámba a nyúllal együtt. Mindkettőt elviszem Greasy Sae-nek, tudva azt, hogy anyának sok húsa van a tegnapi vadászatomról. Megállok a háznál, hogy ledobjam a táskámat, megbizonyosodom a gyerekek viselkedéséről, búcsúzóul megcsókolom anyát egészen az Everdeen házig megyek át a városon.

A kötelező megtekintés bejelentése megvolt és mi a leülünk a tévé elé készen a nap eseményeire. A vihar elállt és Catnip elvitte Peetát vadászni. Amikor külön vannak és Peeta csendben van, a kamerák követik Katnisst, amint keresztül rohan a fákon a nevét kiabálva. Peeta biztonságban van, de úgy érzem rosszabb mint korábban. Ahogyan a nevét kiabálta, ahogyan futott érte kétségbeesetten elcsodálkozok, hogy lehet Mellarknak tényleg nincs versenytársa, ahogyan ő mondta.

De én ismerem az én Catnipemet és tudom milyen kemény az ő páncélja. Néhány nap egy barlangban nem elég, hogy azok a kemény, védelmező falak amiket épített leomoljanak. Megnyerő dolgokat mond neki és sokszor megcsókolja, de ennek nincs értelme. Az a Catnip akit én ismerek szarkasztikus és engesztelhetetlen, így nem értem miért nyugtatja meg olyan gyorsan ez a Mellark fiú? Kezdem azt hinni, hogy ez csak egy trükk a közönségnek, hogy eljátsszák a szerelmeseket. Vagy én vagyok túl makacs ahhoz, hogy beismerjem, hogy látok egy lányt aki talált egy fiút akit megkedvelt a szokatlan körülmény között.

Amikor újra csókolóznak, észreveszek egy apró mosoly jelenik meg Prim ajkain. Ez gyorsan eltűnik az arcáról és rám pillant abban a reményben, hogy nem vettem észre. Kezdek arra gondolni, hogy én vagyok az egyetlen akit nem izgat az a lehetőség, hogy Catnip és Peeta kéz a kézben térjenek haza. Csak azt akarom, hogy az én Catnipem visszajöjjön biztonságban és egyedül..

Nem engedhetem meg magamnak, hogy foglalkoztasson a lehetőség, hogy haza jön, különösen nem a következő éjszaka, amikor megjelentek a mutánsok. Ijesztő lények, akik le akarják vadászni a kiválasztottakat, az utolsó hármat egészen a bőségszaruig üldözik. Amikor először meglátjuk a mutánsokat Prim sikít egyet és könnyek szöknek a szemébe. Odahúzom a mellkasomhoz, hogy megöleljem, mialatt a képernyőn tartom a szemem.

„Psszt, minden rendben van. A mi Katnissünk erős és gyors. Minden rendben lesz vele, minden rendben lesz.” Mormolom Prim feje búbján, közben próbálom magammal is elhitetni. Ő erős és gyors és ő biztonságban van a Bőségszaru tetején és segít Peetának is felmászni. Cato kivár és harc következik. Amikor fogást talál Peetán és azzal fenyegetőzik, hogy mindkettőjüket a szélére húzza nem tudom eldönteni, hogy akarom-e vagy nem. Csak ennek az egy fiúnak kell meghalnia és az én Catnipem haza tudna jönni. Ha Cato magával viszi a Mellark fiút, akkor Katniss rendben lesz, végig viszi a dolgát és én itt leszek vele egész idő alatt. De ha most a Mellark fiú meghal tudom, hogy az én Catnipen többé nem lesz ugyanaz. Talán soha.

A második körzeti fiú átesik a Bőségszaru szélén és a mutánsok szétszaggatják, mialatt mi mind a hárman a képernyőt bámuljuk a horrort nézve. Mrs. Everdeen szólal meg először.

„Megcsinálták! Megcsinálta.” suttogja.

„Haza fog jönni?” kérdezi Prim halkan.

„Haza fog jönni!” ismétlem meg és hirtelen nevetni kezdek. Mindannyian nevetünk és ujjongunk, mert az én Catnipem haza fog jönni hozzánk, Katniss vissza fog térni.

Panem közvetítője megjelenik a tévében és nincsenek többen az arénában. Hirtelen abbahagyjuk és bámulunk rá.

„Miért nem jelentik be a győzteseket?”kérdezi Prim. „Anya, miért nem mondják már be, hogy megnyerték a viadalt?” Prim kezd pánikba esni kétségbeesetten nézi a képernyőt és az anyját.

„Nem tudom kicsikém, nem tudom.” Mrs. Everdeen hangja elakad.

„Az éjszaka miatt van?” Mormolom, leginkább saját magamnak. Vajon csak le kellene feküdnünk és megvárni a holnap reggelt? Mintha tudnánk most aludni.

Visszatérek a saját otthonomban, ahol anya kerüli a tekintetemet és a gyerekek már alszanak. Fekszem az ágyban, forgolódok és kíváncsi vagyok arra, hogy az én Catnipem vajon mit csinál. Ha ő nyert, akkor mi biztosan tudnánk. Szóval mi folyik ott? A második körzeti fiú nem halt meg, amikor elment az adás akkor még küzdött.

Fény szűrődik be a szobába és mi készen állunk, hogy iskolába menjük amikor a bejelentést közlik. Iskola és munka elmarad a mai nap és össze kell gyűljön mindenki a téren a viadal kötelező megtekintésére. Ez azt jeleni, hogy nagy valószínűséggel ma be fogják fejezni.

Körülvesznek a tizenkettedik körzetbeli emberek és soha nem akartam jobban egyedül lenni, mint ezekben a percekben. A téren csendesen nézzük, ahogyan Katniss a halálos lövést adja le a második körzeti fiúra, akinek ezzel véget érnek a szenvedései. Érezni a megkönnyebbülést a téren és az emberek elkezdenek megnyugodni. A morajlás elindul a tömegben, hallom az emberek arról beszélnek, hogy haza fognak jönni. A tizenkettedik körzet szerelmesei. Még mindig a képernyőt nézem, ahol Katniss és Peeta a tóhoz sántikálnak várva a trombitákat, amik nem akarnak megszólalni.

Mindenki észreveszi ezt, mert az ujjongó morajlást felváltja egyfajta zavargás. Hol vannak a trombiták? Miért nem jelentik be a győzteseket? A szemeim Katnisst nézik a képernyőn látva, az érzelmeit, amiket most nem rejt el.

A második bejelentés. Az utolsó szabály változást visszavonták. Egyetlen győztes lehet csak. A tömeg kapálózik, sír, ahogyan ráeszmélnek, hogy vagy Peeta vagy Katniss meg kell ölje a másikat. Biztosan nem fogják hagyni mindkettőjüket nyerni.

Mereven állok és csikorogtatom a fogaimat, figyelem ahogyan Katniss és Peeta egymásnak érvelnek. Csak öld meg és gyere haza. Egyikük sem akarja megtenni és azt kívánom bárcsak ismerném az én Catnipemet. Nem fogja megölni, most nem. Amikor előveszi az éjfürtöt, belemarok a körmeimmel a tenyerembe és csendben haragszom rá. Ha megteszed, soha nem fogok megbocsátani.

Háttal állnak egymásnak, az éjfürtöt fogják a kezeikben és a szabad kezüket összekulcsolják. Elkezdenek visszaszámolni háromtól.

Ne merd lenyelni azokat a bogyókat. Csinálj úgy mintha megtennéd és hagyd hogy a pék fia megegye őket.

Mindketten a kezüket a szájukhoz emelik, a bogyók hozzáérnek az ajkaihoz. Nekem soha nem lesz esélyem, hogy érezzem az ajkait.

Soha nem fogom megbocsátani neked. Ne csináld Catnip.

Claudius Templesmith kezd felettük kétségbeesetten beszélni és közli, hogy hagyják abba. Kiköpik a bogyókat és kimossák a szájukat. Túlélte.

„A Tizenkettedik körzet kiválasztottai!” Haza jön, Catnip haza jön. Prim hirtelen mellettem terem ragyogó mosollyal az arcán.

„Megcsinálta, Gale! Megnyerte!”

„Nyertek” kiabálja valaki a tömegből. Persze, de nem csak az én Catnipem jön vissza, hanem a Mellark fiú is. Meg kell várnom míg kiderül, hogy volt-e igazság ezekben az állítólagos érzésekben, hogy volt-e jelentése azoknak a csókoknak. Ki kell várom, hogy kiderüljön van-e esélyünk: Catnipnek és nekem.

Eredeti: https://www.fanfiction.net/s/7996208/1/Holding-on-to-Catnip