Tekla Miller: Érzések arénája 1. fejezet

Végre megérkezett a saját fanficem első fejezete! A történet vége és az epilógus közötti rész nyitva hagyott kérdéseire próbáltam megtalálni a választ! A szereplők S. Collins tulajdonát képezik, én csak eljátszottam a gondolattal mi lenne ha...

Korhatár: 16 év

 

1. fejezet: Egy új kezdet?

Mióta Peeta visszajött a Tizenkettedik Körzetbe, már nem érzem magam annyira egyedül. Sok időt töltünk együtt. Még mindig sokszor játsszuk az igaz–nem igaz játékot. Igyekszünk elfoglalni egymást, és nem gondolkodni a borzalmakon, amelyeket megéltünk. Nem beszélünk arról, csak ritkán, hogy mi történt. Valahogy mindketten érezzük, ha engedünk az időnek, a sebek lassan begyógyulnak. Ha nem tudok aludni, akkor átjön, és átölel. A karjaiban biztonságban érzem magam, ahogyan hallom a szívverését…, megnyugszok úgy, mint az arénában, a barlangban. Vagy mint a vonaton. Amikor a rémálmokból sikítva ébredek fel, megnyugtat a jelenléte. Neki is egyre ritkábban vannak rohamai. Amikor kezdődik, az arca elkomorul, szinte szürke lesz, majd megkapaszkodik valamibe jó erősen, de van, hogy összeesik, és a földön tér magához. Látszik a szemén, amikor kitisztul, amikor visszajön az életbe. Nem beszél róla. Én pedig nem kérdezem.

Lassan egy hónapja itthon van. A kertemet beültette primulával, aztán a sajátját is. Haymitch nem ellenkezett, amikor az ő kertjének is nekiállt. Így mindhármunk kertje Primre emlékeztet bennünket. Akárhányszor ránézek a virágokra, arra gondolok, milyen értelmetlen volt a halála. Bár minden nappal egyre könnyebb együtt élni a tudattal, hogy a húgom nincs többé. Mi maradtunk egymásnak, ketten, Peetával. Na meg itt van Haymitch is, feltéve, hogy józan tud maradni.

A napjaink szinte egyformák, egybefolynak. Bár, mióta Peeta visszajött, talán értelmet nyertek a mindennapok. Próbálok gondoskodni róla, ahogyan ő is gondoskodik rólam. Peeta kenyeret süt, én pedig vadászok az erdőben. Délutánonként a viadal áldozatairól szóló könyvvel foglalkozunk. Kettőnkről nem beszélünk. Bár tudom, az örökkévalóságig nem kerülhetjük el, hogy megtárgyaljuk, hogyan tovább. Azon kívül, hogy homlokon csókol, nem történik semmi. Én nem kezdeményezem, és ő sem. Úgy érzem, egyikünk sem áll készen. Dr. Aurelius szerint Peeta 95%–ig rendbe jött. A maradék 5% kimerül a rohamokban. Sokáig a Kapitóliumban tartotta, hogy biztosak legyenek abban, hogy nem fog többet megtámadni.

Ma reggel is felébredek, amikor Peeta elkezd készülődni. Túl sokáig aludtam, már jócskán délelőtt van. Megérzem a forró csoki illatát, ami végül meggyőz arról, hogy ideje felkelnem, majd lemegyek a konyhába. Peeta rám mosolyog.

 – Jó reggelt! Pont jókor érkeztél! – Elém tolja a bögre csokit meg a sajtos zsömlét, amit nem tudom, mikor sütött.

 – Köszönöm! – mondom, miközben Peeta velem szemben leül, és elkezd enni. – Teljesen elkényeztetsz.

 – Pedig nem is sütöttem különlegeset. Ma bemegyek a városba. Van egy ötletem, és ki akarom próbálni – meséli lelkesen, miközben magába tömi a zsömlét. – Te mit terveztél?

 – Elmegyek az erdőbe. Hátha fogok valamit. Délutánra jövök, és megírom a következő fejezetet.

 – Jól van! Vigyázz magadra! – Átölel, megcsókolja homlokomat. Nem tudom, mitévő legyek. Szájon csókoljam, vagy inkább ne? Nem tudom. Már egy ideje kacérkodok a gondolattal. Az nagyon fájt, amikor azt hittem, meghalt. Utána pedig az is, amikor eltérítették. Érzem, hogy szeret engem. Érzem a nézésén, a mozdulatain, a hangján, az ölelésén. De mégsem tesz semmit annak érdekében, hogy előre jussunk. Látom, hogy azt várja, én tegyem meg az első lépést. De nem állok készen. Most még nem.

Mindketten kilépünk az ajtón, majd Peeta elindul a városba, én pedig az erdőnek veszem az irányt. Kerítés már rég nincs, csak a foszlányok, amelyek megmaradtak, mégis a jól megszokott helyen vágok át. Megszokásból az íjamat is elrejtem minden nap.

Az erdő levegője megnyugtat. Itt érzem magam otthon. A fák, a madarak, a fű…

Ellenőrzöm a csapdáimat. Mind megvan, de egyelőre üresek. Sétálni van kedvem, úgyhogy elindulok a tavam irányába.

Ha ott vagyok, valami megmagyarázhatatlan erőt érzek. Ahogy leülök a partra, és nézem, ahogy a szél fodrozza a víztükröt, visszagondolok arra, ami történt azóta, hogy utoljára Gale–lel itt voltunk az aratás napján. Talán ha megszöktünk volna, akkor minden másképpen alakul. Talán tudnék aludni éjszaka, és nem gyötörnének rémálmok. Talán nem kellene felépítenem az emlékeimet a nulláról, amikor verítékben fürödve a saját sikításomra ébredek, hogy tudjam, ez már megint csak egy rémálom volt. Végiggondolom a 74. Éhezők viadalát, a Nagy Mészárlást, majd a forradalmat, Alma Coin megölését, majd Snow elnök önfeledt nevetése cseng vissza a fülemben. Látom Primet magam előtt, mielőtt a bomba felrobban. Majd visszaugrik az aratás napja. Amikor Gale–lel itt voltunk ketten, és még nem is gondoltuk, mi vár ránk. Szinte hallom a hangját, ahogyan azt mondja „Szia, Catnip". Annyira élethűen visszhangzik a fülemben, hogy muszáj megfordulnom.

 – Szia, Catnip! Már azt hittem, megsüketültél! – Gale áll ott, teljes életnagyságban. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy tényleg ő az, és nem csak a képzeletem játszik velem.

 – Mit keresel te itt? – vágom rá kissé emelt hangnemben.

 – Látom, semmit nem változtál. Ugyanolyan kedves vagy, mint régen – vigyorog rám. – Köszönöm a szívélyes fogadtatást.

 – Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezem, és közben még mindig nem hiszem el, hogy tényleg itt van.

 – Mondták a városban, hogy még mindig jársz vadászni. A szokott helyeken nem voltál, így sejtettem, hogy itt vagy. – Még mindig fülig érő szájjal néz rám. – Nem is örülsz nekem? – kérdezi, de közben elkomorul az arca. – Vagy még mindig azt hiszed, hogy közöm volt Prim halálához?

 – Nem tudom, mit higgyek el és mit nem – mondom. Furcsa érzés kerít hatalmába. Ellentétes érzelmek dúlnak bennem. Örülök, hogy itt van, de haragszom is rá.

 – Azt elhiheted, hogy itt vagyok, és kizárólag miattad jöttem – közben végig mosolyog, majd komolyabb arckifejezéssel folytatja. – Nem a legszebben váltunk el, amikor legutoljára találkoztunk. – A fejét lehajtja, és látom, hogy szégyelli magát. – Nem tudom, hogy az én bombám volt–e. Nem tudom. De háború volt, és ha az enyém is volt az a bomba, amely Primet a halálba küldte, tudnod kell, hogy nem tudtam róla, hogy ő ott lesz. Szerettem Primet, szinte mint a saját testvéreimet. Ezt te is tudod. Legalábbis addig a napig tudtad! – Most rám néz azokkal a szemekkel, melyekre sokszor gondoltam, amikor a vonaton utaztam a Kapitólium felé.

 – Tudom – mondom halkan, miközben elrévedek a távolba.

 – Meg tudsz nekem bocsátani? – kérdezi olyan hangon és olyan tekintettel, amiből tudom, hogy őszinte. Lassan bólintok egyet. Mire megkönnyebbült sóhajjal folytatja. – Akkor van értelme a maradék mondandómnak… – Megint kajánul elvigyorodik.

 – Hallgatlak – válaszolom csendesen, olyan csendesen, hogy szinte én sem hallom a saját hangomat.

 – Katniss! Tudnom kell, hányadán állunk – tér határozottan a tárgyra. – Tudnom kell, mit érzel, mert nem tudok így továbblépni – néz rám, és igazán nem tudom, mit érzek. Csak azt, hogy rabul ejtett a tekintete.

 – Gale! Nem tudom! Mi lesz Peetával? – kérdezem kétségbeesve.

 – Katniss! – Odalép hozzám. Finoman megfogja az államat. – Itt nem Peetáról van szó. Hanem rólad és rólam. Kettőnkről, a jövőnkről. – Egymás szemébe nézünk, mire annyit tudok kinyögni elhaló hangon, hogy – Nem tudom.

Erre Gale odahajol, és megcsókol. Szájon csókol. Ez a csók más, mint az eddigiek. Behunyom a szemem, és mintha megszűnne az aratás napja és a ma között minden. Mintha ugyanazok lennénk, mint akkor. Felerősödnek bennem azok az érzések, amelyekre akkor döbbentem rá, hogy léteznek, amikor megkorbácsolták. Gale az enyém és én az övé vagyok. Amikor elhúzódik, kinyitom a szemem.

 – Katniss! Mondj már valamit! – A hangja egyre ziláltabb. – Nem tudok továbblépni, amíg azt nem mondod, hogy menjek el. Szeretlek! Érted?

 – Azt hiszem, hiányoztál… – Ennyi telik tőlem. Semmi egyéb.

 – Ennyi nekem éppen elég – mondja Gale, majd ismét szájon csókol. De ez a csók már szenvedélyesebb, mint az előző.

Hosszasan csókolózunk a tóparton. Majd hirtelen elhúzódik, megfogja a kezem, és magával húz. Leülünk egymás mellé, a vizet bámuljuk. A szívem majd kiugrik a helyéről, olyan izgatott vagyok. Nem is tudom eldönteni, hogy ez csak izgalom vagy ez jelenti a szerelmet. Vajon ezt érzi Peeta is irántam? Már megint Peetára gondolok. Pedig itt vagyok Gale–lel. Ha nincs a Viadal, mi lenne kettőnkkel? Gale és én? Hol lennénk? Most itt vagyunk egy olyan pillanatban, amelyre mindig is vágytam a szívem mélyén.

 – Katniss – Gale hangja szakítja félbe a gondolataimat –, kaptam egy lehetőséget. Felkértek a körzetek rendészeti szerveinek vezetésére.

 – Az olyan, mint a legfőbb Békeőr? – nézek rá érdeklődve.

 – Majdnem. De nem Békeőrök lesznek, hanem rendészet, akik a közbiztonságot felügyelik majd. Szükség lesz egy új szervezetre, akik általánosságban betartatják a törvényeket. Itt nem érzékelitek, de a második körzetben a háborút követő zűrzavarban sok volt a betörés – magyaráz Gale lelkesen.

 – Szép kihívás. Anyukád biztosan nagyon büszke rád – mondom közömbösen.

 – És te, Katniss? Te büszke vagy rám? – néz rám kérdően.

 – Tudod, hogy nem voltam jóban a Békeőrökkel. Főleg miután megkorbácsoltak. – mondom lehajtott fejjel. Megint olyan emlékek jutnak eszembe, amikre nem szívesen gondolok vissza.

 – Katniss! – Gale finoman megfogja az államat és felemeli a fejemet. – Szeretlek! Nem tudlak kiverni a fejemből. Szeretném, ha elmennénk innen. Szeretném, ha velem jönnél. Mi ketten. Ugyanúgy, amikor a szökést terveztük. De most nem kell megszöknünk, hanem oda mehetünk, ahova akarunk, és megvalósíthatunk mindent, amiről együtt álmodoztunk itt az erdőben. Szabadok vagyunk. Hajlandó vagy velem jönni? – Olyan tekintettel néz rám, amitől még hevesebben ver a szívem. Azt hiszem, tényleg ez a szerelem. Még soha nem éreztem ilyet. Peeta mellett soha. Olyan erős a szívdobogásom, hogyha nem tudnám, hogy Gale okozza, azt hinném, meghalok itt rögtön. Nem tudok válaszolni. Magával ragad a Gale–ből áradó tűz. Hirtelen szájon csókolom. Az ajka forró, a nyelve hűvös, és érzem, amint egyre hevesebben viszonozza a csókot. Finoman elhúzódik, és rám néz.

 – Ezt vehetem igennek? – kérdezi. Egy hang sem jön ki a torkomon. A szívem a torkomban dobog, a gyomrom görcsbe rándul. Bólintok egyet, miközben a szemébe nézek.

 – Hová szeretnél költözni? – érdeklődöm, kicsit ijedten.

 – Két napra az előbbi lehetőség után felkértek, hogy legyek a második körzet polgármestere. Igent mondtam. Viszont van egy íratlan szabály, ami feltétele annak, hogy elfogadhassam a felkérést. A polgármester a körzet első embere, és példát kell mutatnia. Főleg, hogy a háború rengeteg családot szétrombolt és megcsonkított. – Értetlenül nézek rá, mire folytatja a mondókáját. – Meg akarok nősülni. – Hirtelen nem kapok levegőt. Ezt Gale is észreveszi, rájön, hogy nagyon meglepett. – Arra gondoltam, ha velem jönnél, hogy te és én, szóval mi ketten példát mutathatnánk az embereknek azzal, hogy összeházasodunk.

 – Ez most lánykérés akar lenni? – kérdezem értetlenül.

 – Valami olyasmi – mondja Gale. Látom, hogy zavarban van.

 – Erre most nem tudok válaszolni – mondom. – Ideje lenne haza mennem. Peeta már biztosan aggódik. – Ez kicsit furán hangzik azok után, hogy majdnem megkérte a kezemet, de akkor is haza kell mennem.

 – Ha elmennénk végre, elfelejthetnéd Peetát! – mondja Gale érzések nélkül. – Catnip! Mellettem van jövőd. Polgármester lehetek. Ha nem is engeded, hogy az érzéseid döntsenek, akkor dönts realitás alapján. Peetának nincs jövője. Mit csinál azon kívül, hogy kenyeret süt? Semmit. Még vadászni sem tud. Peeta kiolt téged. Kioltja a tüzet, ami benned van. Te voltál a forradalom jelképe: a lángoló fecsegőposzáta. Most meg elbújsz ide az Isten háta mögé, ebbe a szétrombolt körzetbe, mert Peeta itt van, és valami hülye fogadalmat tettél, hogy vigyázol rá. Ne maradj vele sajnálatból. Mindketten tudjuk, hogy soha nem fog rendbe jönni teljesen. Csak a színjáték kedvéért játszottad meg, hogy szereted. – Mintha kegyetlen lenne a hangja, de lehet, igaza van.

 – Nem tudom – válaszolok bizonytalanul.

 – Amikor megcsókoltalak, éreztem, hogy az enyém vagy – mondja olyan határozottan, hogy egy kicsit meg is ijedek. – Velem kell jönnöd! Érted jöttem el! Mert nem tudom addig meghozni a döntést – közli, miközben a hangja érzékenyebbé válik. – Ha elvállalom a rendészet vezetését, az folyamatos utazgatást jelent a körzetek között. Ha polgármester leszek, akkor pedig beteljesülhetne az egyik álmom: te meg én összeházasodhatnánk és gyerekeink lehetnének.

 – Gale, mondtam már neked, hogy soha nem fogok megházasodni és gyerekeim sem lesznek! – csattanok fel, miközben mindenféle gondolatok forognak a fejemben, amikbe bele is szédülök.

 – Catnip! Még nem döntöttem. Időt kértem, hogy visszajöjjek. Hogy megtudjam a helyes választ. Tőled. Velem jössz? – kérdezi szinte kétségbeesve.

 – Azt hiszem… nem tudom… – Már megint bizonytalan vagyok. – Kérhetek egy kis időt?

 – Van egy hetem. Addig itt leszek. Bármi lesz a döntésed, elfogadom – mondja Gale, majd újra megcsókol. – Most pedig haza kísérlek. Ha kéred, mindennap veled leszek. Nem szeretnélek többet egyedül hagyni. Vigyázni akarok rád! – Megfogja a kezem, és elindulunk. Szótlanul megyünk egymás mellett.

Az úton, egy–egy helyen felidézzük az emlékeket, a közös vadászatokat. De nem beszélünk másról. Nem engedem. Kellőképpen össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy ne akarjak a jövőről beszélni.

A megszokott helyen elrejtem az íjamat. Gale kinevet, mert már nem kellene eldugnom, nem tilos a vadászat. A kerítés maradványainál elbúcsúzunk egymástól. Nem akarom, hogy haza kísérjen. Tudom, hogy Peeta várni fog rám. És arra még nem készültem fel, hogy találkozzanak. Sőt, lassan úgy érzem, én sem vagyok felkészülve arra, hogy Peetával szembenézzek.