Tekla Miller: Érzések arénája 3. fejezet

Megérkezett a harmadik fejezet. Mi történik Katniss vallomása után?

Korhatár: 16 év

3. fejezet: Tényleg új kezdet?

Mióta hazavánszorogtam, nem csinálok mást, csak az ágyban fekszem. Próbálom magamba szívni a párnából Peeta illatának minden morzsáját. Közben pedig iszonyatosan szenvedek, és nem értem az egészet. Végre boldognak kellene lennem, de nem vagyok. Miért nem tudom elhagyni Peetát? Magyarázza már ezt el valaki!

A gondolataimat Haymitch hangja töri meg.

 – Katniss! Látogatód érkezett! – kiabál lentről. Honnan tudja, hogy itthon vagyok? Biztosan a csizmám miatt, amit tegnap széthagytam.

 – Ki az, Haymitch? – kiabálok vissza. – Fent vagyok. Nem éreztem jól magam, és lepihentem.

 – Drágaságom! Megtisztelnéd a vendéget azzal, hogy lemászol onnan? – Haymitch hozza a formáját.

 – Jövök mindjárt! – kiabálom le, miután rájövök, hogy addig nem tágít, amíg le nem megyek. Kimegyek a fürdőszobába, megmosom az arcom, és próbálom a kapitóliumi krémekkel eltüntetni az egész napos sírás nyomait.

Sajnos nem sikerül minden nyomot eltüntetnem, meg kicsit rekedt is vagyok. Levánszorgok a lépcsőn. Haymitch ott áll Gale-lel. Amint meglátom, azonnal kifut belőlem a vér, és majdnem elájulok. Csak ezt ne! Nem akarom! Elmegyek vele, ahova akarja, de adjon már egy kis időt!

 – Drágaságom, siethetnél egy kicsit jobban, mert nem érek rá – vigyorog Haymitch. – Látszik rajta, hogy tudja, valami nincs rendben. – Peeta hol van? – adja meg a kegyelemdöfést.

 – Hazament – nyögöm ki. – Ő sem érezte jól magát – majd Gale felé fordulok. – Szia, Gale! – próbálok mosolyogni. – De jó, hogy látlak! – Úgy csinálok, mintha örülnék, pedig Haymitch-et a pokolba kívánom, amiért idehozta. És ebben a pillanatban Gale-t is.

 – Szia, Catnip! – Gale sejtelmesen nevet rám. – Én is örülök, hogy látlak! – Ha Haymitch-nek eddig nem esett le, hogy valami nincs rendben, most már biztos, hogy tudja, van valami titkunk Gale-lel.

 – Örülök, hogy benéztél – próbálom oldani a feszültséget, de nem igazán sikerül.

 – Na, drágaságom, érezzétek jól magatokat! Nekem mennem kell! Dolgom van. – Haymitch még mindig gúnyosan vigyorog. – Peetának szóljak?

 – Nem, kösz – vágom rá gyorsan. – Majd én szólok neki. – Menjen már innen, gondolom magamban. – Telefonon.

 – Ciao, drágaságom! – integet az ajtóból Haymitch.

Gale közben bemegy a nappaliba, és leül a kanapéra.

 – Nem tudtam, mi történt veled. Nem voltál ma az erdőben. Sokáig vártalak – mondja kedvesen. – Találkoztam ma Peetával. Mondtam neki, mire készülök. – Csak ne mosolyogna mellé, mikor látja, milyen rossz állapotban vagyok!

 – Tudom – mondom halkan. Próbálom összeszedni magam. – Elmondtam neki mindent.

 – És mit mondott? – néz rám a gyönyörű szemeivel Gale.

 – Szerinted mit mondott?! – Kezdem felemelni a hangom. – Először rohama volt, aztán elrohant, és nem hajlandó szóba állni velem. – Itt van az a pont, amikor nem bírom tovább, és megint zokogni kezdek.

 – Semmi baj! – Gale átölel. Erős karjai védelmezően körbefonnak. – Várható volt, hogy így reagál. Szeret téged. Ahogy én is – kezébe veszi az arcomat, és megcsókol. A csókja közel sem olyan gyengéd, mint Peetáé. – Mit szólnál, ha itt maradnék veled, és vigyáznék rád?

Magam sem tudom, mit akarok. Egyrészt tiltakozni szeretnék, de nem tudok. Másrészt jó lenne, ha itt maradna velem. Végül nem ellenkezem, hanem a nyaka köré fonom a karomat és átölelem. Fejemet a vállára hajtom. Gale a hajamat simogatja.

 – Sajnálom, Gale, hogy ennyire kiborultam. Csúnyán összevesztünk Peetával. Pont úgy, amikor elmondtam neki, hogy csak megjátszottam... – Megint elkezdenek folyni a könnyeim. – Én nem akartam bántani! Soha nem akartam bántani!

 – Jól van, psszt! Semmi baj! – ölel át Gale szorosan. – Tudom, és hidd el, Peeta is tudja. Sejtette, hogy ez meg fog történni. Ezért is kérte azt a képet tőlem, amit a medáljába tett. Mindig is azt akarta, hogy te boldog legyél – próbál megvigasztalni.

 – És vele mi lesz? – kérdezem kétségbeesve. – Rajtam és Haymitch-en kívül senkije sem maradt!

 – Hidd el, rendbe fog jönni. Catnip! – Felemeli az arcomat, és komolyan rám néz. – Ha akarna, sem tudna veled élni. Mert még mindig fennáll a veszélye annak, hogy bármikor felülkerekednek rajta a hamis emlékek. Ezt a Kapitóliumban mindenki tudja. És ezzel Peeta is tisztában van.

 – De csak 5% az esély, hogy visszaesik! – vitatkozom Gale-lel.

 – Az pontosan elég ahhoz, hogy valami olyat tegyen, amit később megbán – ölel át megint, én pedig próbálom megtalálni a helyemet a mellkasán. – Már így is felér egy csodával, hogy ennyire vissza tudták hozni a valóságba.

 – Neki köszönhetem az életemet! – mondom.

 – Igen, mindannyian sokat köszönhetünk neki. De egyszer az életben gondolhatnál magadra is. Vagy kettőnkre. Mi lett volna, ha nem kell elmenned arra az átkozott viadalra? Vagy ha nem pont a pék fiával mész, hanem valaki mással? Ha egyedül nyered meg? Akkor mi lenne most? – kérdezi Gale, jogosan.

 – Lehet, előbb–utóbb észrevettem volna, hogy tetszem neked – mondom nagyon komolyan, mire Gale elneveti magát.

 – Azt kötve hiszem. – mondja, és megcsókol.

A testem feléled és visszacsókol. Az ajkai forróak és puhák. Sokszor csókolóztunk, de a mostani más. Nagyon más. Próbálok engedni az érzéseimnek. Magamba szívom a Gale bőréből áradó narancsillatot, és emlékek bukkannak elő a tudatom mélyéről; a vadászatokról, a beszélgetésekről a mezőn, a közelségéről.

 – Jó lenne, ha aludnál egy kicsit! – mondja Gale. – Maradjak itt veled? – Bólogatok. – Akkor alszok itt, a kanapén.

Felmegyek a hálóba aludni, de csak forgolódok. Azon gondolkodom, mit csináljak. Az első viadal után nagyon vártam, hogy hazajöjjek Gale-hez. De Peetával szemben is voltak érzéseim, viszont azóta sem tudom, mit éreztem akkor iránta. A csókja megérintett a barlangban, ami után vártam a következőt. Utána jött a borzasztó győzelmi körút, amikor mindenbe beleegyezett, csak hogy megvédjem engem Snow elnöktől. Utána meg a Nagy Mészárlás következett, ahol mindvégig próbált megmenteni, azért, hogy a viadal végén haza tudjak jönni Gale-hez. De ami a tengerparton történt, azt azóta sem tudtam elfelejteni. Olyan érzések törtek fel bennem, amelyekről fogalmam sem volt, hogy létezhetnek. Miután szétrobbantottam az erőteret, és a lázadók kimenekítettek, belebetegedtem abba, hogy Peeta meghalt. Emlékszem rá, amikor megláttam a tévében, feltörtek bennem a Peeta iránt addig rejtve tartott érzelmek. Finnick utána mondta nekem, hogy tudja, szeretem Peetát. Talán magamnak sem ismertem be, hogy tényleg szerettem. Aztán Gale és a mentőcsapat kiszabadították. Alig vártam a pillanatot, hogy újra a karjaiban legyek, és érezzem az ajkai érintését, amikor váratlanul megtámadott. Miután magamhoz tértem, és kiderült, hogy Peetát eltérítették, tudtam, hogy elveszítettem őt, örökre. Valamennyire visszatértek az emlékei, de soha nem fog mindenre emlékezni. Peeta soha nem lesz a régi, ahogyan én sem.

Lassan a gondolataim az álmok síkjába kerülnek. Újra az arénában vagyok. Gale teljes erejéből üti Peetát. Én kiabálok, hogy engedje el. De megint nem hallanak az üvegbura miatt. Teljes erőmből próbálom rugdosni a burát, és legnagyobb meglepetésemre sikerül megtalálnom a gyenge pontját. Az üveg kicsi, apró szilánkokra törve szállingózik körülöttem. Az üvegtörmelék úgy fénylik, hogy ha nem az arénában lennék, azt hinném, hogy a csillagos égen lebegek.

Átfutok a törött üvegen. Mezítláb vagyok, az üveg szétvágja a lábamat, ömlik belőle a vér. Ahogyan futok a fehér homokon, mindenhol vérnyomokat hagyok. A homok égeti a talpamat. Odaérek a vízpartra, ahol Gale éppen vízbe akarja fojtani Peetát. Ott áll, és fogja, arra készülve, hogy a fejét lenyomja a víz alá. Ordítom, hogy ne tegye. Erre Gale csak annyit mondd „Meg kell ölnöm ahhoz, hogy kiszabaduljunk innen, és végre együtt lehessünk". Majd Gale hangja egyre hangosabb lesz. Rájövök, hogy csak álom volt.

 – Mit álmodtál, Catnip? – kérdezi. – A hangodra lettem figyelmes.

 – Rémálmom volt – mondom, miközben értetlenül nézek rá. – A viadalok óta kísértenek. A háború csak rontott a helyzeten. – Tudnia kellene a rémálmaimról.

 – Ezért kellene minél hamarabb elmennünk. Túl sok itt az emlék – ölel át.

 – Lehet, igazad van – mondom beleegyezően. – Mikorra tudod elintézni, hogy elmenjünk? És mi lesz velem? Én soha többet nem mehetek vissza a Kapitóliumba – eszmélek rá, hogy akarhatok én bármit Gale-lel, egyetlen helyen tűrnek meg itt, a tizenkettedikben.

 – Van egy jó hírem, Catnip! – mosolyog rám Gale. – Paylor parancsnok kegyelmet adott neked. Mielőtt eldöntöttem, hogy visszajövök, személyesen jártam nála, és kértem neked kegyelmet. Szabadon mozoghatsz a körzetek között, amikor csak kedved támad! – Hitetlenkedő tekintettel nézek rá. Jó lenne, ha érteném, mi történik körülöttem, de egy ideje a környezetem kész tények elé állít. – Sőt, hálásak neked! – folytatja Gale. – De ezt soha nem vallaná be senki. Coint megszédítette a hatalom, és mindenkinek be kellett ismernie, hogy ő sem lett volna különb, mint Snow.

 – Ez azt jelenti, hogy akár anyukámat is meglátogathatom? – Még mindig nem hiszek a fülemnek, hogy szabad vagyok.

 – Igen. Van még egy hírem! – vigyorog Gale. – Bár ezt nem akartam elmondani, csak miután elmentünk. Paylor parancsnok megengedte, hogy az eljegyzésünket az elnöki palotában tartsuk.

 – Micsoda? – hüledezek.

 – Igen! Hajlandó nekünk egy nagyszabású estélyt szervezni a hivatalos eljegyzésre. Ha akarod, az esküvőnket is tarthatjuk ott. Vagy bárhol. Egész Panemben! – Gale lelkes, és boldog. Régen láttam már ilyennek. Engem viszont valami szorít belülről. Egyre inkább azt érzem, hogy élnem kell a lehetőséggel. El kell mennem innen, ahova annyi emlék kötődik: apa halála, Prim halála, az egész körzet pusztulása, Peeta.

 – Átmegyek Haymitch-hez. Elmondom neki, hogy elmegyünk. Vigyél el innen, Gale, minél hamarabb! – kapaszkodok bele abba a férfivá érett fiúba, aki iránt elsőként tápláltam gyengéd érzelmeket. El akarok menekülni innen.

 – Menj csak, Catnip! Addig én felhívom a Kapitóliumot. Beszélek a volt előkészítő csapatoddal. Gondolom, jólesne egy kis kényeztetés, mikor végre hazamegyünk. Megpróbálom elintézni, hogy minél hamarabb elmenjünk. Végre téged sem köt már ide semmi. Túl sok itt a rossz emlék – mondja.

Összeszedem magam és átmegyek Haymitch-hez.

 – Mit akarsz, drágaságom? – kérdezi a megszokott stílusában.

 – Beszélnünk kell – rontok be, mielőtt behívna. A nappaliban ott találom Peetát is. – Szia, Peeta! – mondom meglepődve.

 – Szia, Katniss! – válaszol fagyosan. – Kérsz sajtos zsemlét?

 – Kösz, nem. Jó, hogy te is itt vagy. El kell mondanom valamit – nézek elsősorban Haymitchre.

 – Tudom, hogy Gale menyasszonya vagy. Peeta elmondta. – Haymitch rosszalló tekintetét nem tudom kikerülni. Tudom, hogy ő mindig azt remélte, hogy észhez térek, és Peetával maradok.

 – Igen. Így van – mondom büszkén. Bár Peeta láttán majdnem elbőgöm magam. – Csak el akartam köszönni, mert elmegyek Gale-lel. – Látom, amint Peeta elfehéredik.

 – Ez gyors volt – közli Peeta olyan közönnyel, hogy az szinte már fáj. – Végül is mindig ezt akartam! – Itt megenyhül egy kicsit. – Legyél boldog – teszi hozzá, majd felpattan, és ott hagy bennünket.

 – Jól meggondoltad, drágaságom? – teszi fel a kérdést Haymitch.

 – El kell mennem innen! Nem bírom itt tovább! Érti? – próbálom elmagyarázni az elmagyarázhatatlant. Félek. Nem tudom megfogalmazni pontosan, mitől. Talán attól, hogy túlságosan elkezdtem kötődni Peetához…

 – Nem értelek téged, Katniss! – szakítja meg a gondolataimat. – Már megmondtam neked, ha ezer évig élnél, sem érdemelnéd meg Peetát! De azt hiszem, ahhoz tízezer év is kevés lenne! – úgy vágja hozzám a szavakat, hogy szinte lezsibbadok. – Te tudod! Aztán hozzám ne gyere sírva, ha meggondolod magad!

 – Nem fogom! – mondom, majd én is elviharzok, mielőtt a könnyeim utat törnének maguknak.

Gale azzal vár otthon, hogy már ma indulhatunk. Érzelmeim vegyesek: egyszerre mennék és maradnék. Érzem, valami ideköt, amit, ha még várok, nem fogok tudni elszakítani. Nem kell hozzá sok idő, akár napok, órák, sőt talán percek alatt ideláncol, és nem fogok tudni szabadulni. De itt van Gale, akit végre szabadon szerethetek. Erre vágytam, mióta elmentem a Viadalra, de eddig nem tehettem. Most itt vagyunk mindketten, szabadon, minden külső nyomástól mentesen, és végre engedhetek a Gale iránti érzelmeimnek.

Nekiállok pakolni, alig várom, hogy induljunk. Valami végtelenül összezavarodott bennem és remélem, ha végre elmegyünk innen, megtalálom önmagam.