Egyik versem

Az alábbi versemet egyszer nagyon régen egy fiúnak írtam, akinek végül soha nem adtam oda... Szándékosan nem használtam nagybetűket, kivétel egyetlen helyen.

az igaz szerelem

ha az élet tengerén hajótörést szenvedsz,
s a hajóra nem tudsz visszamenni többet,
csak hánykolódsz a habokban,
úszol bizonytalan irányban,
s nem tudod hova tartasz,
csak követed a hajódat.

tudod, hogy nem vesz fel,
de követed hátha, majd egyszer.

ha azt mondja „hagyj engem”
csak úszol utána csendesen,
mert lehet, hogy holnap másképp lát mindent.

nem tudod elhagyni,
mert szívedből szereted.
nem tudsz nemet mondani,
mert a szerelem örvénye el nem enged.

úszol utána nem fáradsz,
két kezed szerelem hajtja utána.
s azt mondja, nem szeret.
sírni kezdesz, mert szereted…

nem soká újra kezét nyújtja neked
s nem mondasz ellent, pedig csak játszik veled.

a boldogság sziget s bánat között keringve
a szerelem örvényében őrlődve
szíved érte lángol, reszket.
s nem tudod, mit tegyél:
hagyd el vagy tovább szeresd?

tovább szereted,
és ő mindig kinevet.
de elnézel felette…
mert egyedül Őt és igazán szereted…