Tekla Miller: Érzések arénája 9. fejezet

Katniss és Peeta hétköznapjaiba pillanthatunk be a következő fejezetben. Kritikával ne spóroljatok!

Korhatár: 16 év

9. fejezet: Édes hétköznapok

Reggel Peeta nem kel fel korábban, ott marad velem. Arra ébredek, hogy néz, és a hajamat simogatja.

 – Jó reggelt, Ms. Everdeen! – Puszit nyom az arcomra. – Hogy aludtál?

 – Nagyon jól! – mosolygok rá.

 – Olyan szép vagy, Katniss! – mondja azon a kellemesen férfias hangján. – Nem vagy éhes?

 – Dehogynem! Azt hittem, már sohasem kérdezed meg, mi lesz a reggelivel – mondom tettetve, hogy morcos vagyok.

 – Akkor gyerünk, felkelni! – Peeta, mint egy parancsnok ugrik ki az ágyból. – Sütök neked valami finomat.

 – Menj, és öltözz fel! – húzom a fejemre a takarót. – Meztelen vagy!

Peeta odajön, és lehúzza a fejemről a takarót. Megpróbálja levenni rólam az egész takarót, de résen vagyok, és elkapom. Visszahúzom magamra, és nem engedek.

 – Én is meztelen vagyok. Ne vedd el a takarómat!

 – Csak nem szégyenlős, Ms. Everdeen? – incselkedik Peeta.

 – Ne, Peeta. Nem akarom. Nagyon csúnya a bőröm – mondom neki. – Nem akarom, hogy így láss.

 – Katniss! – Peeta visszabújik mellém az ágyba. Hátulról átölel. – Hidd el nekem, te vagy a legszebb nő a világon. És nagyon boldog vagyok, hogy meztelenül feküdhetek veled egy ágyban.

Ránézek és megcsókolom.

 – Szeretlek – mondom –, de attól még szégyenlős vagyok.

 – Rendben. Lemegyek sajtos zsemlét sütni. Mit szólna az én szemérmes hercegnőm, ha ágyba hoznám a reggelit? – Peeta nagyon boldog. Messziről látszik rajta.

 – Nem rossz ötlet! – mosolygok rá.

Peeta lemegy, én pedig elmegyek lezuhanyozni. Azon gondolkodom anyaszült meztelenül a szobában, hogy mit vegyek fel, mert csak a tegnapi ruhám van itt, mikor hallom Peeta lépteit a lépcsőn. Még jó, hogy hangosan jár. Felkapom az ajándékba kapott köntöst. Éppen bekötöm magamon, mikor Peeta belép.

Tálca van a kezében, rajta a finom, friss zsemlék, és a kedvencem: a forró csoki. Meglepetten áll velem szemben.

 – Tudod, milyen gyönyörű vagy? – kérdezi tőlem. Megrázom a fejem.

Leteszi a tálcát, és odajön hozzám. Átölel, megcsókol, és én megint elveszek a karjaiban. Lassan kibontja a köntösöm. Meglepődik, hogy nincs alatta semmi. Persze ettől egyből vágyakozni kezd, és mire magamhoz térek, egymásba gabalyodva fekszünk az ágyon. Megint elrepültem egy másik dimenzióba.

 – Katniss! Boldog vagy? Igaz vagy nem igaz? – Kissé kételkedő a hangja.

 – Igaz. Ennél boldogabb nem is lehetnék.

Reggelizünk, aztán dél körül átnézünk Haymitch-hez. Effie most is pongyolában fogad minket. Peetával egymásra nézünk, és tudjuk, hogy mindketten ugyanarra gondolunk: közük van egymáshoz. Effie folyamatosan csacsog valami értelmetlen dologról, Haymitch pedig mindvégig sejtelmesen néz minket. Mintha tudná, hogy mi történt. Vagy ennyire látszik rajtunk?

A napok, hetek telnek. Mi ketten nem tudunk egymással betelni. Amíg a nőies napjaimat élem, Peeta megértően vigyáz rám. Látja, hogy rosszul vagyok, így még arra is figyel, hogyan érjen hozzám.

Rendszeresen kijárok az erdőbe. Ismét felfedeztem a tó varázsát is. Ha jó idő van, gyakran úszok. Legfőképp nyúlra és mókusra vadászok, de akadnak vadpulykák is. Sok vadon termő fűszernövényt fedeztem fel, mint a rozmaringot, a medvehagymát és a vadkaprot. Sűrűn szedek belőlük Peetának, hogy legyen mivel megízesítenie a péksüteményeit.

Peeta rengeteget fest, és persze folyamatosan süt valamit. A képein nyoma sincs a korábbi szomorúságnak, főként ragyogó virágokból álló csendéleteket varázsol a vászonra. A képeiről sugárzik a remény, az eleven lét, és akaratlanul is azt az üzenetet hordozzák, hogy lehet tovább élni az életet.

Felmerül annak az ötlete, hogy nyithatnánk egy pékséget. Igény lenne rá, mert a Tizenkettedik Körzetbe egyre többen jönnek vissza. Mindinkább újjáépül a város, és eltűnnek a romok. A Kapitóliumból gépek érkeznek, és elkezdik kiásni egy gyógyszergyár alapjait. Mintha a mi életünk kivirágzásával a körzet is újra elkezdene élni.

Peetával sokat beszélünk a családról, meg arról, hogy én nem szeretnék gyerekeket. Hiába nincsenek viadalok, a rémálmaimban még kísértenek. És a gyerekeimet nem lenne lehetőségem megvédeni. Egyelőre nem tudnék ezzel a tudattal belevágni. Beleegyezik, hogy védekezzünk, csak annyit kér, ne vessem el örökre a gyerek gondolatát. Mivel a sok antidepresszáns mellett nem tenne jót a fogamzásgátló, így marad az óvszer, amit természetesen a Kapitóliumból kell rendelnünk.

Saját meglepetésemre betartom Dr. Aurelius kezelési tervét. Minden héten egyszer egy órán át próbál engem gyógyítani telefonon keresztül. Peetát is ugyanúgy kezeli. Hallom a hangján, hogy őszintén örül annak, hogy egymásra találtunk, és jobban vagyunk. Még mindig nagyon sok a feldolgozatlan élmény. A rengeteg halál, a háború és a viadalok borzalmai mindkettőnket kísértik. De ha együtt vagyunk, a saját lidérceink ereje megcsappan, és sikerül őket elég messze üldözni ahhoz, hogy hagyjanak minket élni. Sokszor, amikor Peeta a városba megy, és én egyedül vagyok, arra gondolok, hogy milyen szerencsém van. Haymitch szavai csengenek a fülemben: „Próbálj meg életben maradni." Ha valaki átél egy viadalt, szembenézni azzal a rengeteg halállal jelenti az igazi túlélést. Neki az ital segít átvészelni a mindennapokat, józanul nem bírja elviselni őket. Nekem Peeta jelenti az életben maradást. Azt hiszem, újra megtanult bízni bennem. Számomra ez abból derül ki, hogy egyedül elenged vadászni. Szükségem is van ennyi egyedüllétre. Mivel sokat voltam egyedül, és nekem kellett gondoskodnom a családomról, amikor anya lelki beteg lett apa halála után, furcsa nekem, hogy Peeta szabályosan a tenyerén hordoz. Elhalmoz apró meglepetésekkel. Reggelinél szív alakú péksütemény vár, este gyertyafényes fürdőt készít, vagy átkeni olajjal a bőrömet. Vannak még kérdései, de egyre ritkábban törnek elő belőle. Nagyon jó jel, hogy ritkán van rosszul, és komolyabb rohama a szakításunk óta nem volt. Az idő nagy részét Peeta házában töltjük, csak elvétve vagyunk nálam. Nem annyira szeret ott lenni. Gondolom, Gale miatt, aki azóta nem jelentkezett. Effie-től tudjuk, hogy az egész Kapitólium a kapcsolatuktól hangos Johannával. Folyamatosan tájékoztatva vagyunk, ugyanis Effie rendszeres időközönként megjelenik Haymitch-nél.

Úgy döntünk, hogy az aratáskor Haymitch-nél vacsorázunk. Tudom, hogy megint elkerülhetetlen beszélgetésnek nézek elébe. Felidézzük, amikor Primet kihúzza Effie, majd önként jelentkezem helyette. Aztán kihúzzák Peetát. Aztán, amikor az interjún elmondja, hogy szerelmes belém. Amikor megverem. Kösz, Haymitch. Tudom, rá mindig számíthatok, hogy ezek a tetteim ne merüljenek feledésbe.

Miután hazamegyünk Peetához, jönnek a kérdés-áradatok.

 – A barlangban történtek csak színjáték volt? Igaz vagy nem igaz? – kérdezi zavarodottan.

 – Peeta, már akkor sem voltál közömbös számomra. De nem tudom, mit éreztem, és mit nem. Megpróbáltam megmenteni magunkat. Ennyi nem elég? És mit számít ez már? – nézek rá.

 – Akkor még szeretted Gale-t, ugye? – kér számon sötét tekintettel.

 – Azt hiszem, akkor még igen. De már nem számít. Semmi sem számít, ami régen volt. A lényeg, hogy itt vagyunk együtt, és boldogok vagyunk.

 – Ne haragudj. Csak olyan rossz, hogy még mindig nem tiszták az emlékeim. – Peeta szeretne mindenre emlékezni, de van, amire soha sem fog. Ezt Dr. Aurelius mondta. Az eltérítésnek ez a lényege. Az is csoda, hogy ilyen mértékben visszatértek az emlékei.

 – Megígértem, hogy válaszolok a kérdéseidre – simogatom meg a szőke haját. – Csak nekem sem mindig könnyű. És azt is megígértem, hogy őszinte leszek hozzád. – Átfogom a nyakát, és megcsókolom. Érzem, hogy ettől megnyugszik. A fejét a vállamra hajtja, én a haját és a homlokát cirógatom.

 – Katniss! Arra gondoltam – néz rám kis idő elteltével a tágra nyílt kék szemeivel –, hogy mi lenne, ha áthoznád néhány ruhádat hozzám? Tudod, állandóra. Kicsit fárasztó, hogy minden nap ide-oda rohangálunk, mert nincsenek itt a ruháid.

 – Mr. Mellark! Azt akarod kérni, hogy költözzek ide? – kérdezem incselkedve.

 – Valami olyasmi, de nem akarlak megijeszteni sem. – Peeta kicsit zavarban van.

 – Szóval messze lakok? – kérdezem kacagva. Peeta nem érti, mit nevetek. Még mindig annyira esetlen, és ezzel együtt annyira szeretnivaló. – Ha nincs ellenedre, áthozhatom a cuccaimat. Úgysem szerettem ott lakni soha. – Azt a házat túlságosan átjárja a húgomhoz kapcsolódó fájdalom.

Peeta megfogja a kezemet, és felmegyünk. Szeretkezünk, aztán egymást átölelve alszunk el. Nem tudom elképzelni, hogy Peeta ne legyen velem. Haymitchnek volt igaza: nem láttam a fától az erdőt. De a lényeg, hogy itt vagyok a karjaiban, és egész életemben itt akarok maradni.

Reggel megint meglepetés vár. Két egymásba fonódott szívet süt nekem. Sajttal szórja meg, és aranybarnára süti. Reggeli után átmegyünk hozzám összepakolni. Nem sok cuccom van. A ruháim közül nem viszem el mindet, van, amit otthagyok. A fecsegőposzáta jelmezt soha többé nem akarom felvenni. Túl sok rossz dolog kötődik hozzá: rengeteg szenvedés és halál, többek között a húgomé is.

Peeta kinyitja az egyik fiókot, és megtalálja benne a gyöngyöt, amit a Nagy Mészárláson kaptam tőle a tengerparton. Ezt mindvégig sikerült megmentenem. Akkor a ruhámba rejtettem, és mikor kiemeltek az arénából, velem jött. Azóta mindig ott volt nálam. Mert ez az egy dolog tudott erőt adni, hogy meg kell mentenem Peetát. Még akkor is meg akartam védeni, miután megtámadott.

 – Megtartottad? – néz rám meglepetten.

 – Meg. Igyekeztem, hogy mindig nálam legyen. Valami értelmet kellett találnom, hogy kitartsak. – Látszik Peetán, hogy meghatódik. Lehet, hogy már akkor is szerettem. Fogalmam sincs. Hiába megyek vissza az időbe, nem tudom megtalálni azt a pontot, amikor beleszerettem. Csak azt éreztem, hogy egyre jobban ragaszkodom hozzá.

 – Most is el akarod hozni magaddal?

 – Hát persze.

 – Pedig azt hittem, megelégszel azzal, hogy itt vagyok neked, teljes életnagyságban – incselkedik Peeta.

 – Elég is – mondom, miközben csókot nyomok az ajkára. – De a gyöngyömtől sem akarok megválni.

 – Szeretlek, Katniss!

 – Én is nagyon szeretlek.

Csókolózunk. Végül Peeta az, aki elhúzódik. Ha otthon lennénk, biztos az ágyban kötnénk ki. De mivel nálam vagyunk, gyorsan összeszedjük a maradék cuccomat, és átvisszük. Egész nap azzal vagyunk elfoglalva, hogy kitaláljuk, hogy kinek hova tegyük a dolgait.

 – Látod, kellett neked megkérni, hogy költözzek ide. Kitúrlak a szekrényedből – mondom nevetve.

 – Addig nincs baj, amíg az életedből nem túrsz ki – mondja félig komolyan, félig viccelve. – Annyi szekrényt hozatunk a Kapitóliumból, amennyit csak akarsz.

Az összeköltözés igazából nem hoz változást. Csak annyit, hogy most már a háza az otthonunkat jelenti. Haymitch-et áthívtuk, hogy nézzen meg minket, de ő semmi változást nem vett észre. Végül is, mióta hazajöttem, szinte itt lakok Peetánál, leszámítva azt a pár estét, amikor nálam aludtunk. A fogkefémet már régen áthoztam, meg a gyógyszereimet és a tisztálkodószereimet. Haymitch, mint külső szemlélő, nem érzékel semmit abból, hogy a hivatalos összeköltözéssel a ruháimat is áthoztam.

Peetát egyre jobban foglalkoztatja a pékség gondolata. Engem a könyvek írása köt le. Dr. Aurelius tanácsolta, hogy írjak le mindent: hogyan éltem meg a viadalokat és a háborút. Így mindkettőnk dolgát megkönnyítem. Peeta akárhányszor elolvashatja, nekem pedig nem kellemetlen, hogy ugyanazt többször kell elmondanom. Mellette sokszor eljárok vadászni. Én igazából ehhez értek. Greasy Sae meg főz belőle valamit. A régi központban vásárcsarnok épül. Olyan, mint a Zug volt, csak ez hivatalos. Bárki bemehet majd, és nem kell attól tartani, hogy büntetésképpen megkorbácsolják.

Az estéinket viszont együtt töltjük. Peetának sokszor van kedve festeni. Kérte, hogy üljek neki modellt. De nem engedi, hogy megnézzem. Egyetlen kérése volt: a narancs hálóingemben és köntösömben legyek. Persze az nehéz feladat, hogy megállja, hogy ne kapjon fel, és cipeljen a hálóba. Van, hogy a festés helyett szeretkezünk. Persze én is tehetek róla. Peeta szerint egyre jobban megnyílok. Az biztos, hogy egyre kevésbé vagyok előtte szégyellős. Annyiszor mondta el, hogy szeret a hegeimmel együtt, hogy kezdem elhinni. Ez is egyforma bennünk. Mindketten csúnyán megégtünk és a hegek örök életünkben ott fognak maradni. De ez igazából szinte már egyikünket sem zavarja.

Most is leültet abba a pózba, ahogyan meg akar festeni. Keresztbe tett lábakkal kell ülnöm, a köntösöm a fél vállamról le van csúszva és a távolba kellene merednem a festő utasítása szerint. Én viszont nem tudom levenni a szemem róla. Nézem, ahogyan átszellemülten fest, ahogyan a művészi kezei az ecsetet fogják. Ahogyan ott áll a férfi a festőállvány mögött. Aki, azt hiszem, az életem szerelme.

Minden nap nyaggatom, hogy mutassa meg. Persze nem nézhetem meg. Egyik este viszont odavisz a letakart vászon elé.

 – Csukd be a szemed! – kéri. Izgatottan engedelmeskedem neki. Hallom, ahogy leveszi a takarót a képről. Elmosolyodok, hogy Peetának a mozdulatai milyen hangosak. De lehet, az én hallásom jobb az átlagosnál. – Most kinyithatod.

 – Istenem, ez gyönyörű! – akad el a szavam. Katniss Everdeen álmodozó tekintettel ül a narancs szerelésében egy szobában, a félhomályban, az ablakon beszűrődnek a távoli naplemente fényei. Most veszem észre, hogy még a bőröm eltérő színeit is megfestette. Viszont a kép összhatásában a tekintetem lep meg legjobban, ahogyan elkapta a pillanatot. Ahogyan visszanézek a képről, az mindent háttérbe szorít. A képnek ezt a címet adta: „A naplemente tekintete".

 – Tetszik?

 – Nagyon. – Elhomályosodik a tekintetem. – Annyira szeretlek, Peeta! – mondom neki.

 – Én még annál is jobban szeretlek – ölel meg.

Az este hátralévő részét szeretkezéssel töltjük. Néha már-már belém hasít, hogy minden olyan… tökéletes. Szeretjük egymást, boldogok vagyunk. Félek, hogy mi van, ha egyik napról a másikra elveszik ezt tőlem. Ilyenkor igyekszem elhessegetni a gondolatot, hogy valaha bárki is elveheti a boldogságunkat. Elég Peetára néznem vagy odabújnom hozzá, és tudom, hogy ennél jobb helyen nem lehetnék a világon.