Tekla Miller: Érzések arénája 12. fejezet

Katniss magához tér. Mi történik velük ezután? Kritikát írjatok!

Korhatár: 16 év

12. fejezet: Ébredések

– Hol vagyok? – kérdezem, amikor kinyitom a szemem. Peeta ott ül mellettem, fogja a kezem.

 – Szia, Katniss! – mondja kedvesen. – Kórházban vagy. Nagyon magas volt a lázad – látom a szemén, hogy sírt.

 – Minden rendben van a babánkkal? – kérdezem ijedten, amikor felvillannak az utolsó emlékképeim.

 – Katniss! – Peeta megcsókolja a kezemet és az arcához nyomja. – A kisfiunk elment – könnyek folynak le az arcán. Szép, kék szemében mérhetetlen szomorúság tükröződik.

 – Az nem lehet! – kiáltom, majd én is elkezdek sírni. Kikapom a kezem Peeta szorításából, mert a másikba be van kötve valami lötty, ami egyenletesen csöpög egyenesen az ereimbe, és a hasamhoz kapok. Nem érzem a domborulatot. Nem, ez nem lehet igaz! Nem lehet ilyen kegyetlen a sors! Nem lehet, hogy elvette tőlünk ezt a gyereket! Annyi szenvedés után, amin keresztülmentünk, ennyi kicsi boldogságot sem kaphattunk. Azt kívánom, bárcsak egy rémálom lenne, így behunyom a szemem, reménykedve abban, ha kinyitom, minden rendbe jön.

Peeta megölel, majd szól az orvosnak.

 – Mrs. Mellark! A babát nem tudtuk megmenteni. Sajnálom – mondja az orvos, aki új lehet, mert még soha nem láttam. Ha nem ebben a helyzetben lennénk, még szimpatikus is lenne. – Viszont a jó hír az, hogy még lehet gyerekük. Ha minden jól megy, holnap délután hazamehet.

 – Peeta! Kérlek, ne haragudj rám – kérlelem, miután kimegy az orvos.

 – Katniss, nem a te hibád! – próbál megvigasztalni. – Szeretlek nagyon és a legfontosabb, hogy itt vagy velem. Nagyon megijesztettél.

Aztán Haymitch is bejön és elmeséli részletesen, amit Peeta nem tudott.  Mikor Peeta átment érte késő este, tudta, hogy nagy a baj. Mire nagy nehezen levittek az emeletről, már ömlött belőlem a vér. Peetának rohama volt a vér látványától. Aztán kijött a mentő és bevittek. Az orvos mindent megtett, de sajnos nem tudták már megmenteni a gyerekünket. Mivel elindult a vetélés, adtak egy kis rásegítőt, hogy túl legyek rajta. Aztán végül meg is műtöttek, hogy ki tudjanak tisztítani. Fennállt a kockázat, hogy meddő leszek. De szerencsére jól sikerült a műtét, így ha lelkileg is feldolgozom, akkor még nagyon sok gyerekünk lehet. Amúgy majdnem egy teljes napot átaludtam. Peeta háromszor lett rosszul, de nem volt nagyon erős a roham. Ezt leszámítva minden rendben van Haymitch szerint.

Részemről nincsen minden rendben. Sőt, semmi sincs rendben. Elkezdenek felvillanni az emlékképek. Amikor az orvos közli, hogy sajnos meg kell szülnöm, mert a baba meghalt. Amikor bekötik a rásegítőt, és iszonyú fájásaim lesznek. Amikor szólnak, hogy toljak, de nincs erőm hozzá. Amikor kapok még egy adag cuccot, és minden még rosszabb lesz. Amikor végre túl vagyok rajta, és az orvos közli, hogy toljanak a műtőbe, és hogy kisfiunk lett volna. Ahogy ezek a képek felelevenednek bennem, úgy érzem, mintha egy külső szemlélőként nézném végig egy másik nő drámáját, amint elveszíti a gyerekét. Aztán megint a hasamhoz érek, és rádöbbenek, hogy sajnos ebben a történetben én voltam az egyik főszereplő. Az életem darabjaiban hever. Miért kellett megint elvenni tőlem, ami annyira fontos? Üvöltenék a fájdalomtól, de nem tudok, hang nem jön ki a torkomon. Peeta is visszaesett. Többször rosszul volt, és miattam. A gyerekünk meghalt, szintén miattam. A könnyeim észrevétlenül kezdenek folyni az arcomon. Lassan elkezdenek kijönni a torkomon az elfojtott hangom. Üvöltök végre! És megkönnyebbülök. Peeta rohan be hozzám.

 – Katniss! – próbál megölelni, de nem segít. Vergődök tovább, és csak a saját üvöltésemet hallom. Peeta könnyeit látom utoljára magam előtt, majd miután az orvosok berohannak, elsötétül minden.

Megint csak napok múlva térek magamhoz. Peeta mellettem ül és a kezemet fogja.

 – Szia, Katniss! – mondja kedvesen, amikor kinyitom a szemem.

 – Szia, Peeta! Mi történt? – kérdezem tőle.

 – Kikészültél – mondja nyugodtan. – Nem bírtad elviselni, hogy elveszítettük a babát, ezért benyugtatóztak. Sokat aludtál – odahajol, és megcsókolja az arcom. – Katniss! Ne ijesztgess! - szól rám, de látom, hogy könnyes a szeme.

 – Bújj ide mellém! – kérem. Nem érdekel, hogy kórházban vagyunk, arrébb húzódok az ágyon, és kérem, feküdjön mellém, és öleljen át. Még mindig kába vagyok, de végre érzem az egyetlen ölelést a világon, amely képes megnyugtatni.

Peeta simogatja a hajamat, cirógatja az arcomat, és közben végig duruzsol valami kedveset, amitől nemsokára mély álomba szenderülök.

Mikor legközelebb magamhoz térek, orvosok vesznek körül. Peeta sehol, mire pánikba esem, és elkezdem kiabálni a nevét. Pánikrohamot kapok, mire ismét leszedálnak. Olyan, mintha beleesnék egy fekete lyukba, amely beszippant, és soha többet nem akar elengedni. Magába zár, és ha szerencsém van, láthatom a külvilágot.

Nem tudom, mennyit alszom, de amikor megint felébredek, Peeta ott van mellettem. Mikor kinyitom a szemem, megsimogatja az arcom.

 – Katniss! Próbálj megnyugodni egy kicsit és akkor hazamehetünk – mondja kedvesen. – Szeretnélek hazavinni. Te is szeretnéd? – erőltetve magát, rám mosolyog, és csak bólintani tudok. Megszorítom a kezét. – Jól van, Katniss! Hazamegyünk nemsokára! Haza – suttogja.

Egy hétig altattak. Amikor végre kiengednek, Peeta hazavisz. Ő is nehezen viseli a veszteséget. A szeme alatti sötét karikák árulkodnak arról, hogy az utóbbi időben nem sokat aludt. Kialvatlan és meggyötört az arca.

 – Üdvözlet itthon, Katniss! – mondja kedvesen. Én viszont nem válaszolok, csak felmegyek az emeletre, befekszem az ágyba, és nézem a plafont. Nem vagyok hajlandó megszólalni, ugyanúgy, mint Prim halálakor.

Peeta megpróbál rám vigyázni. De hozzá sem szólok. Senkihez. Átjön Haymitch és Effie látogatóba. Effie folyton sopánkodik, ami egyre idegesítőbb, és szó nélkül ott hagyom a nappaliban őket, és felmegyek a plafont bámulni. Összeomlottam. Szeretem Peetát, de nem tudok mit kezdeni a helyzettel és a veszteséggel. Meghalt a gyerekünk, és ettől teljesen kikészültem. Peeta esténként beadja a gyógyszereimet, odabújik hozzám. Ez az egyetlen jó dolog, ami történik velem. Nagy nehezen sikerül arra is rávennie, hogy zuhanyozzak. Gyengéden bánik velem. Megfürdet, megtöröl és bekrémezi a bőrömet, mert az átültetett bőröm nagyon érzékeny. Most már mindig az is marad. Ha szükségesnek látja, segít megmosni, és kifésülni a hajamat. Majd lefektet.

 – Katniss! – simogatja az arcomat. – Gyere vissza hozzám! – kéri esténként. De én nem reagálok. Nem vagyok hajlandó válaszolni sem neki, sem senkinek.

Nem értek semmit, zavaros köd úszkál a fejemben. Peeta legalább kétszer annyi gyógyszert töm belém, mint azelőtt, de nem érzem jobban magam.

Peeta hiába próbál kiszedni az ágyból, általában nem vagyok hajlandó felkelni. Próbál valamit belém tuszkolni, hogy egyek meg igyak, de többnyire erre sem vagyok hajlandó. Teljesen bezuhantam a saját, eldugott világomba, ahová nem engedek be senkit, még Peetát sem. Greasy Sae egy héten egyszer eljön, segít kitakarítani Peetának, mert én semmire sem vagyok hajlandó.

Nem tudom, mennyi ideje mehet ez így. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Abból tudom lemérni csak, hogy telik az idő, hogy Greasy Sae a szokott időben megjelenik, ezen kívül Haymitch és Effie időnként aggódva megjelennek. Ilyenkor lent beszélgetnek a nappaliban, de már le sem megyek hozzájuk. Az sem érdekel, hogy miről beszélnek. Legszívesebben meghalnék. Egyetlen dolog van, ami életben tart: Peeta. Ha ő nem lenne, már biztosan belehaltam volna a bánatba.

Szinte minden éjszaka vannak rémálmaim. Megint az arénában vagyunk, és a gyerekünk is ott harcol, de sosem látom az arcát. Látom messziről, és hamarabb kell odaérnem hozzá, mint a mutánsok. Szaladok teljes erőmből, és kiáltom, hogy jövök, de a mutánsok elragadják, és hallom Snow elnök elégedett nevetését, közben annyit mond „Ms. Everdeen, úgysem tudja megmenteni!”. Máskor fel kell másznom utána a fára, és az ágak nem bírnak el, folyamatosan eltörnek alattam. A fa pedig elkezd lángolni, és hiába mászok a lángok között, folyamatosan leesek, közben hallom az égbekiáltó sikolyait, és én nem tudom megmenteni.

Az álmok után verítékben ébredek. Kell egy kis idő, mire tudatosul bennem, hogy megint csak egy rémálom volt. Ha Peeta ott van, megpróbál megvigasztalni, mert az álmok fele igaz: elveszítettük a babánkat. De mivel egy szót sem vagyok hajlandó szólni, így nem tud velem mit kezdeni azon kívül, hogy az érzéseire hagyatkozik.

Azonban ma éjjel Peeta nincs sehol, üres a helye. Pánikba esem, hogy hol lehet. Próbálom a nevét kiáltani, de nem jön ki hang a torkomon. Pedig az égbe kiáltanám, hogy „Peeta!”, de senki nem felel. Hangok nélkül elég nehéz választ találni. Azonnal elindulok mezítláb, hálóingben. Meg kell keresnem őt, mert ha Peetát is elveszítem, megszűnik az életem minden értelme.

Lemegyek a nappaliba, ahol csend fogad. A konyhában is. Aztán valami nesz üti meg a fülemet. Az emeletről jön, Peeta műtermi szobájából. Csendben felmegyek a lépcsőn. Megállok az ajtó előtt, és halk zokogást hallok. Lassan és finoman benyitok, hogy ne hallja meg. Félhomályban ott ül egy festővászon előtt, és arcát a kezébe temeti.

 – Peeta! – mondom, miközben én magam is meglepődöm azon, hogy hang jön ki a torkomon.

 – Katniss! – Peeta csodálkozva néz rám. – Menj vissza aludni. Én is jövök mindjárt.

 – Mit csinálsz te itt? – kérdezem. Peeta felnéz.

 – Kérlek, most hagyj egyedül.

 – Nem tehetem – mondom, miközben odamegyek mellé, és megsimogatom finom, szőke haját. – Te sem hagytál engem egyedül – mire átöleli a derekamat.

 – Katniss! – a fejét a hasamhoz nyomja. – Annyira fáj, hogy így történt.

Megölelem. Érzem, hogy most neki van szüksége rám. Míg kórházban voltam, a rohamok ellenére sem omlott össze. De tudom, hogy neki is legalább ugyanolyan fontos volt a gyerekünk, mint nekem.

Aztán odanézek a festővászonra. Egy pillanatra a lélegzetem is eláll. A festővászon tíz részre van osztva. Az első részben van egy egyes, és én, szinte lapos hassal. A következőben van egy kettes, már egy icipici pocakkal. Aztán egy hármas, egy már jobban látszó pocakkal. Aztán egy négyes és azzal a pocakkal, amivel utoljára látott. Mindegyik részen ugyanaz a boldog Katniss nézz vissza a tükörből, aki akkor voltam, amikor esténként Peetával a növekvő hasamat tanulmányoztuk. Hat rész üres. Gondolom a többi öt hónapnak, a végén pedig a kisbabánkkal közösen akart minket lefesteni.

 – Peeta! – könnyekben török ki. – Te megfestettél? – Peeta szóhoz sem jut, csak hangos zokogásban tör ki velem együtt. Szorosan átöleljük egymást, és mindketten sírunk. Megint egy olyan traumát kell feldolgoznunk, amelyet egyikünk sem érdemelt meg.

Mikor kicsit mindketten megnyugszunk, Peeta megmutatja a képeket, amiket a vetélésem óta festett. Több képen is megfestette a fiunkat, de az arca egyiken sem látszik, és kivétel nélkül, mindegyik képen valami sötét öleli körül. Van egy kép, ahol én tartom a kezemben, a baba arca szintén nem látszik, és elindulok vele egy sötét kapu felé. Ezek a képek mindent elárulnak Peeta eddig elfojtott fájdalmáról. Megint rádöbbenek arra, hogy milyen önző módon viselkedtem. Bezuhantam a saját fájdalmamba, és nem törődtem azzal, hogy Peetát is felemészti a veszteség.

Aznap éjszaka nem alszunk túl sokat. Öleljük egymást szorosan, és beszélgetünk végre a gyerekünkről, akit elvesztettünk. Peeta szeretne minél hamarabb másik babával próbálkozni, de én még nem vagyok kész. És lehet, sohasem leszek az.

Belegondolok, hogy közel egy éve jött haza Peeta, és azóta mennyi minden történt. Mennyi boldog pillanat volt, amelyet most egyszerre elhomályosít, amin keresztül kell mennünk.

Időt kérek Peetától, aki azt mondja, annyi időt kapok, amennyit csak szeretnék.

Megígérem neki és magamnak is, hogy ha ismét megpróbálkozunk egy babával, akkor előtte tiszta leszek, azaz minden gyógyszeremet abbahagyom. Az orvos nem tudta megmondani, hogy vajon az átkozott bogyók okozták-e a kisfiunk halálát. Senki nem tudja megmondani. Ezeknek a szereknek senki nem vizsgálta a hatásait, mert általában nem terhes nők élnek vele.

Hibáztatom Dr. Aureliust, az orvosokat a Tizenkettedik Körzet kórházában, mert senkinek nem jutott eszébe, hogy ezek a mérgek a gyerekünk halálát okozhatják. De legfőképpen magamat hibáztatom, mert elhittem, hogy mindez igaz lehet. Hogy a sok szörnyűség után sikerült megtalálni a boldogságot, és az életünk olyan lesz, mintha nem lett volna az a rengeteg szenvedés.

Sok dolog elhangzik köztünk ezen az éjszakán. Megint példálózok Peetának azzal, mi lett volna, ha Dellyt választja. Akkor most a gyerekszobát tervezgethetné. Peeta természetesen hallani sem akar ilyenekről. Inkább választja az életet velem, gyerek nélkül, mint bárki mást, sok-sok gyerekkel. Peeta tőlem szeretne gyereket, senki mástól. Megnyugtató, hogy így gondolja. Megint felébred bennem a gondolat, hogy nem érdemlem meg őt.

Peeta mintha megérezné a gondolataimat, szorosan magához szorít, és a fülembe suttogja, hogy mindennél jobban szeret engem és én vagyok neki a legfontosabb a világon. Végül úgy alszunk el, mint annak idején a vonaton, amikor még fogalmam sem volt, mennyire szeretem.

Ölelése ugyanolyan megnyugtató, mint akkor, amikor a Nagy Mészárlásra készültünk. A karjában alszom el, annak reményében, hogy holnap elkezdhetjük újjá építeni az életünket, amely jelen pillanatban darabokban hever.