Hogyan tovább?

Nagyon örülök, hogy sokan olvastátok a ficemet.

Hogyan tovább ezután?

Nos, a lelkesedésem az Éhezők viadala irányában töretlen. Tervezek hozni még fordításokat, jelenleg egy nyolc részes ficen dolgozom, ami Gale szemszögéből íródott. Tudom, hogy sokan nem szeretitek és jómagam sem a Gale-tábort erősítem, de azt gondolom, hogy ő is mindenképpen megérdemel annyit, hogy ezt a ficet lefordítsam.

Tekla Miller: Érzések arénája 13. fejezet

Megérkezett a fanfic utolsó fejezete, amiben lezáródik Katniss és Peeta története! Kritikának még mindig örülök!

Korhatár: 16 év

13. fejezet: Az élet folyamában

Reggel úgy ébredek fel, hogy igen, össze kell szednem magam. Peeta ott fekszik mellettem, amikor kinyitom a szemem.

 – Jó reggelt, Katniss! – néz rám mosolyogva. A szeme viszont elárulja, hogy ez a mosoly keserédes.

 – Szia, Peeta! – mosolygok vissza. – Sütsz nekem sajtos zsömlét?

 – Persze, hogy sütök! Amit csak kérsz – mondja, miközben olyan szorosan ölel magához, hogy alig kapok levegőt. – Végre újra itt vagy velem, Katniss!

Felkelünk, együtt reggelizünk. Megígérem Peetának, hogy este elmegyek vele sétálni.

És mondok neki még valami nagyon fontosat. Hogy tudom, hogy a pékség az álma. Vágjunk bele.

Először nem tudja mire vélni a dolgot, aztán elmosolyodik. De most őszinte mosolyt látok az arcán és a szemében is, miközben elindul a szokásos beszerző körútjára. Addig otthon vagyok egyedül, és gondolkozom, hogy vajon mennyit vegetáltam összesen már megint és hány napot vesztegettem el a közös életünkből azért, mert nem tudom feldolgozni a traumákat. Peeta elfojtott szenvedése sok mindenre segített rádöbbenem. Én mindezt az önfeláldozó szeretetet szeretném viszonozni neki, úgy, hogy támogatom az ötletét. És legalább addig is elfoglaljuk magunkat.

Átmegyek Haymitch-hez. Effie kivételesen nincs nála.

 – Helló, Haymitch! – köszönök neki. Már számítok valami bunkó beszólásra, mint annak idején, amikor valami olyat jegyzett meg, hogy újra dalol a madárka vagy valami ilyesmi.

 – Szia, Katniss! Jobban vagy? – kérdezi aggódva.

 – Igen. Jobban vagyok. Sikerült felkelnem – mondom. – Csak azért jöttem, hogy megköszönjem, hogy segített Peetának ebben az időszakban.

 – Katniss! Tudod, hogy ti vagytok a családom. Rajtatok kívül egyedül Effie van csak nekem. Nem tartozol köszönettel - mondja Haymitch. Majd elmondja, hogy Peetával napi kapcsolatban volt, és hogy többször is rosszul volt. Teljesen kikészült, de ő próbálta tartani benne a lelket, mert tudta, hogy vissza fogok térni, úgy, mint amikor Prim meghalt. Végül ennyit tesz hozzá bátorításként:

 – Fel a fejjel, kislány! Remélem, gyorsan rendeződik köztetek minden.

 – Én is remélem – mondom. – Kérhetek egy szívességet?

 – Bármit, Katniss! Csak szólj!

 – Megkérné Effie-t, hogy ne sopánkodjon, ha meglát? Mert az nincs rám túl jó hatással.

 – Hát persze, drágaságom! Neked bármit! – mosolyog rám Haymitch.

 – És végre felvállalhatná már a kapcsolatukat a nagyközönség előtt is! – kacsintok rá. Haymitch arca komorrá válik.

 – Én felvállalnám, Katniss! De Effie szülei miatt nem lehet. Kitagadnák. – Látom a szomorúságot a szemében. – Otthagyta a Kapitóliumot miattam. Ezt még el tudják hitetni a Kapitóliumban, hogy Effie besokallt, és magányra van szüksége távol az otthonától. De ha hozzám jönne feleségül, azt soha nem bocsátanák meg neki.

 – Sajnálom – mondom neki, és tudom, hogy ezt nem érdemli meg.

 – Nincs mit sajnálnod, Katniss! A lényeg, hogy Effie velem van. A többi meg nem számít! – kacsint rám, de látom, hogy nem teljesen őszinte a mosolya, amely kíséri. – Mindig mondtam, hogy nagy szerencséd van Peetával – rámosolygok, és hazamegyek. Tudom, hogy igaza van.

Peeta lelkesen jön haza. Megnézte azt a helyet, amelyen már gondolkozunk egy ideje.

Este elmegyünk sétálni. Nem túl messzire. De jót tesz, hogy egy kicsit kimozdulunk. A pékség terveiről beszélgetünk, ami egy nagyon semleges téma és segít ismét megtalálni egymáshoz a hangot.

Én nagyon hamar elfáradok, de Peeta belelkesedik, és amikor hazamegyünk, nekiáll péksüteményeket rajzolni. Én csak annyit kérek tőle, hogy nézhessem őt, ahogyan rajzol. A finom kezeit, a szemét, ahogyan összpontosít és az arcát, ahogyan teljesen beleéli magát a rajzba.

Innentől kezdve ez lesz a rendszeres esti program. Egyre hosszabb sétákat teszünk, és közben valami ismét kezd kibontakozni köztünk. A sok megpróbáltatás ellenére még mindig nagyon fiatalok vagyunk, mindössze húsz évesek. Így nagyon sokat játszunk egymással. Egyre többet.

A gyerekünkkel történtek teljesen kikészítettek minket és azóta Peeta nem mer közeledni hozzám. Tudom, hogy rajtam a sor, ezt Dr. Aureliusszal is megbeszéltem, miután hajlandó voltam megszólalni, hogy most nekem kell lépni ez ügyben.

Próbálok Peetával minél több időt tölteni. A séták alkalmával fogjuk egymás kezét, néha megcsókolom, de még nem elég ahhoz, hogy ismét megnyíljon nekem és én neki.

A pékséggel kapcsolatos terveink szerencsére sok időnket elfoglalják. Peeta lassan befejezi a kenyeres könyvet. Effie új katalógusokat hozott neki a Kapitóliumból. Szinte már mással nem is foglalkozik. Tudom, és érzem, hogy ebbe menekül.

Este megint a konyhában ülünk. Peeta fehér ingben van. Olyan jól áll neki a fehér. Azon veszem észre magam, hogy megint bámulom. Régen éreztem már ezt az érzést. Vagy csak régen mertem engedni ennek az érzésnek.

 – Katniss! Ne bámulj már ennyire, mert zavarba jövök – mosolyodik rám.

Szeretem a mosolyát. Minden porcikáját. Az egész lényét, úgy, ahogy van. Megbabonázott, azt hiszem a vonaton, és azóta fogva tart ez az érzés. Odamegyek hozzá és megállok mellette.

 – Mondtam már, hogy hiányzik a férjem? – kérdezem tőle. Peeta döbbenten néz rám. – Igen, jól hallod – mosolygok rá, közben egy csókot lehelek az ajkára. – És azt mondtam már, hogy nagyon jóképű a férjem? – Ajkaimat finomat az ajkaihoz érintem. – És azt mondtam már, hogy nagyon szép szeme van? – Megint csókot akarok lehelni az ajkára, de Peeta magához szorít, és megcsókol hosszan, mélyen, érzelmesen. A kezem a nyaka köré fonom, mire ő egyre szenvedélyesebben csókol.

 – Katniss! – néz rám azzal a szerelmes tekintettel, amitől majdnem elolvadok. – Te is nagyon hiányzol nekem… - mondja sóhajtva.

 – Itt vagyok, Peeta! A tied vagyok! – mondom neki, miközben megsimogatom az arcát. – Mi mindig visszatérünk egymáshoz – megcsókolom. – Szeretlek! - suttogom a fülébe. Ezt már hónapok óta nem mondtam ki. Peeta csókkal fojt belém minden további szót. Az ajka végigsimul a nyakamon, és az egész testem megborzong.

 – Katniss! – suttogja a fülembe. – Semmit nem kell tenned, amit nem akarsz. – Arcát a kezembe fogom.

 – Téged akarlak… – tör ki belőlem a vágyakozás sóhaja.

Peeta magához ölel. Hosszan csókolózunk egészen addig, amíg már én leszek türelmetlen, és lesz egyre követelőzőbb az ajkam. A férjem felvesz az ölébe, és felvisz az emeletre, az ágyunkba. Mindvégig nagyon gyengéden bánik velem. Már-már én bírok magammal, hogy kivárjam, az övé lehessek. Amikor végre egymásba forr a testünk, megszűnik minden. Ismét csak Peeta és én vagyunk a világon. Csak mi ketten számítunk. Nem létezik rajtunk kívül senki és semmi.

Kimerülten Peeta mellkasára hajtom a fejem, majd az ujjbegyemmel cirógatom a mellkasát egészen végig a köldökéig.

 – Nagyon szeretlek, Peeta! És köszönöm! – mondom a boldogság könnyeivel a szememben.

 – Mit köszönsz, Katniss? – Gyönyörű, tengerkék szemei csodálkozva néznek rám.

 – Hogy ilyen türelmes voltál velem. Azt, hogy kitartottál mellettem – mondom neki.

 – Katniss! A feleségem vagy. Ha örülsz, veled örülök. Ha bánatod van, osztozom veled. Ha beteg vagy, vigyázok rád. Te sem hagytál magamra, miután eltérítettek, és nem voltak tiszták az emlékeim – néz, miközben a hajammal játszik. – Szeretlek! És ezen soha semmi nem fog változtatni.

Nem tudok mit válaszolni neki. Nincsenek szavak. Így megcsókolom. Kétségem sincs afelől, hogy igazat mond. Végül is ötéves korunk óta szerelmes belém és bármikor szükségem volt rá, bármit képes volt feláldozni azért, hogy engem megmentsen. Az eltérítésből is sikerült visszahozzák, ami felér egy csodával. Visszatért az emlékei egy része, ami éppen elég ahhoz, hogy visszakapjam őt.

Egymás karjaiban alszunk el meztelenül. Régen nem aludtunk így. Csodálatos érezni a bőre érintését. Most döbbenek rá, hogy amíg vegetáltam, addig mennyi idő eltelt anélkül, hogy igazán egymással lettünk volna.

A reggeli ébredés gyönyörű. Peeta hamarabb felkelt, mint én. Az ágyra kankalinokat szórt, amelyeket a kertben szedett. Izgatottan felülök, és nézem az utat, amely végig van szórva virágokkal. Felkapom a köntösömet, és mezítláb szaladok, mint egy gyerek. A virágok a konyhába vezetnek.

Peeta ott van, rajta a köténye, és persze tiszta liszt mind a két keze.

 – Jó reggelt, szerelmem! – mondom neki. Meglepődik, és én is. Talán még soha nem mondtam neki.

 – Jó reggelt, álomszuszék! – mondja, és csókra tartja a száját. Persze nem ellenkezem. – Mindjárt kész a reggeli. – Kinyitja a sütőt, és megfordítja a sajtos zsömléket.

 – Gyere, kapj el! – kiáltom, belecsípek a fenekébe és elkezdek szaladni.

 – Megállj csak – fut utánam Peeta. Persze azonnal utolér a nappaliban. Elkap, és ledönt a kanapéra, megcsókol, és én elolvadok. Egyikünk sem bír magával, és összegabalyodunk a padlón. Éppen kifulladva pihegünk egymás karjában, amikor Peeta felugrik. - Úristen! A sütő! – Odarohan, és még az utolsó pillanatban sikerül megmentenie a reggelinket. A zsemlék kicsit megégtek, nem olyan szép aranybarnák, mint máskor.

Mindkettőnket mintha kicseréltek volna. Ez az első olyan reggel, amikor önfeledtem beszélgetünk, nevetünk. Peeta udvarol nekem, és piszkál egyszerre, játékosan megcsókol, és végre azt érzem, igen, ismét mi vagyunk. Nem ő meg én, hanem mi.

Peetával új dimenzió nyílik a kapcsolatunkban. Már nem félünk. Mi tényleg vigyázunk egymásra, ha baj van és mindenben támogatjuk egymást. Még azt is kitalálta, hogy tanítsam meg vadászni. Ami persze esélytelen. Amilyen hangosan lépdel, soha nem lövünk semmit. De csak annyit mondtam, hogyha megígéri, hogy megtanít kenyeret sütni, akkor áll az alku. Persze mindketten önfeledt nevetésben törünk ki. Én meg a sütő kizárólag látásból ismerjük egymást. De nem is baj. Peeta annyira csodálatos dolgokat készít kenyértésztából, amire én akkor sem lennék képes, ha újra megszületnék.

Egyik este megkér, hogy menjünk el sétálni. Megyünk egy nagy kört, kézen fogva. Mindenki látja rajtunk, hogy ismét minden rendben van köztünk. Sokan tudták a kórház után, hogy nem vagyok jól. Most ezért bámulnak minket. Ha már nagyon zavar, mindig azt mondom Peetának, hogy biztosan a jóképű férjemet irigylik tőlem. Válaszképpen egy csókot kapok, azzal indokolva, hogy mindenki lássa, senkinek sincs esélye. Aztán otthon kiülünk csillagokat nézni. Ülök az ölében, Peeta pedig sorolja a csillagképeket, amelyeket ismer. Elmerengek az arca vonásain, és megcsókolom. Be akar vinni a házba, de én nem akarom. Inkább maradjunk a kertben, a holdfényben. Végül leterít egy plédet a fűre, és azon kötünk ki. A holdfényben még sejtelmesebb minden. A mellkasán fekszem, és csak ennyit mondok neki:

 – Soha ne engedj el, Peeta! – Magamhoz szorítom, ő pedig megsimogat.

 – Nem foglak elengedni, Katniss! Inkább meghalok, mint hogy nélküled éljek! – Lágy csókot lehel az ajkamra. Tudom, hogy igazat mond, mert neki nagyon régóta én vagyok az egyetlen, aki miatt érdemes élnie. Tudom, hogy nem mer megkérdezni ezzel kapcsolatban, de el kell mondanom neki.

 – Én sem engedlek el téged, Peeta! Te vagy nekem a legfontosabb a világon – belecsókolok a nyakába, és magamba szívom az illatát. A Peeta illatot, amely az összes hülye gyógyszert felülmúlva képes megnyugtatni olyan mértékben, mintha a világ szélén ülnék, és azon kívül nem lenne gondom, csak hogy belelógassam a lábam a körülöttem elterülő óceánba.

Azt hiszem, a kapcsolatunk helyre jött. Peeta álma is hamarosan beteljesedik. Megnyitjuk a pékséget. Holnap lesz a nagy nap. Peeta lázban ég, össze-vissza rohangál. Már csak az utolsó simítások vannak hátra, hogy megnyíljon ismét a Mellark pékség a tizenkettedik körzet lakói előtt. Peeta ott lesz a sütéseknél, a boltban pedig Delly lesz, akinek a folyamatos locsogásával és letörölhetetlen mosolyával együtt visszatért egyfajta napsütés is, amit Delly személyisége hozott vissza közénk.

 – Tudod, Katniss, azt szeretném, ha a bolt is olyan tökéletes lenne, mint te – suttogja Peeta este, miközben a karjaiban tart.

 – Én nem vagyok tökéletes. Sőt! Kifejezetten ronda vagyok, ha levetkőzöm – mondom lehangoltan. – Az egyetlen, aki szépnek lát, az te vagy. – Ennyi idő után sem vagyok képes elfogadni a hegeket magamon, és azt, hogy a szivárvány színeiben tündökölök.

 – Katniss! Nekem te úgy vagy tökéletes, ahogy vagy! Szeretlek a bőröd összes négyzetcentiméterével együtt. Ha a külsőd meg is sérült, a lelkedben van valami, ami megfogott – csókol meg. – Igazából te vagy az első nő, akit észrevettem. – Ránézek. – És az utolsó is. – Megcsókolom. Majd folytatja: - Azt szeretném, ha az emberek is úgy gondolnák, mint én. Ha megkóstolják a kenyeret, amit sütök, akkor már nem lesznek kíváncsiak más kenyérnek az ízére. Lehet, hogy van szebb, külsőleg kívánatosabb, de tudod, hogy az a legfinomabb. És ha ez így van, nem számít semmi más. – Ennyi idő után is elvarázsol, pedig tudom, hogy neki a szavak a fegyverei. Amikor kinyílt előttem a tengerparton. Amikor azt mondta, hogy nekem élnem kell, mert ha én meghalok, nem lesz semmi, amiért érdemes lenne éljen. Aztán amikor megmentett engem, és az egész tizenharmadik körzetet, pedig nagyon megkínozták, és eltérítették. És ő mégis visszajött hozzám.

 – Peeta! Annyira szeretlek! – suttogom. – Kezdem azt érezni, hogy Haymitchnek igaza van, és nem érdemellek meg. De… - Nem tudom folytatni, mert megcsókol.

 – Katniss! Semmi sem számít. Csak az, hogy itt vagy, és az enyém vagy!

Másnap Peeta Mellark egyik álma beteljesedik. Megnyitjuk a pékséget. Már az első napon kifosztják a boltot. Mindenki vágyik valami hagyományosra. Eddig nem volt saját péksége a körzetnek, hanem a Kapitóliumból hozták a kenyeret. Este hazafelé bandukolunk, fáradtan, kéz a kézben. Még be akarunk nézni Haymitch-hez. Effie természetesen ott van, ami nem is baj, mert ajándékot hoztunk mindkettőjüknek. Effie teljesen normálisan viselkedik. Alig sminkeli magát, és a hülye parókáitól is megvált. Sajnos a stílusa az maradt a régi.

 – Sziasztok, drágáim! Hogy vagytok? Gyertek, igyatok egy frissítőt! Biztosan ki vagytok merülve! – A hangszíne semmit sem javult. Ugyanolyan idegesítő, de még így is szeretjük.

 – Köszi, Effie! Jól vagyunk, csak nagyon fáradtak – mondom.

Bent vörösborral kínál minket.

 – Koccintsunk a Mellark pékségre! – mondja Effie.

 – Mielőtt koccintanánk, szeretnénk átadni az ajándékunkat – mondja Peeta. – Az első kenyerek egyike mindig a családtagokat illetik!

 – Peeta és Katniss! Ha már így alakult, én is szeretnék mondani valamit – szólal meg Haymitch. – Effie és én – itt szüntetet tart, mint aki jól meggondolja, hogy megosztja-e velünk –, szóval mi kenyérpirításra készülünk.

Gondolkodás nélkül odamegyek Effie-hez, hogy megöleljem. Eddig még azt sem vallották be igazán, hogy együtt vannak. De mi ezt már régen tudjuk. Mint kiderült, Effie miatt, de most végre felvállalják egymást az egész világ előtt.

 – Mindannyiunk egészségére! – mondja Haymitch, és lehúzza a pohár bort. Majd megcsókolja Effie-t előttünk. – Drágám, most már nincs értelme titkolóznunk!

Mivel hamar egyértelművé válik, hogy zavarunk, Peeta és én hazamegyünk. Persze Peeta egészen addig fáradt volt, amíg be nem csukjuk a bejárati ajtót magunk mögött. Otthon újra erőt merít, és hamar kihámoz a ruháimból.

Az idő úgy telik, mint amikor nagy melegben párolog a folyó. Az egyik pillanatban még tele van a meder friss, hűs vízzel, a következőben pedig alig van víz a kiszáradt mederben. Az élet is így repül el.

A pékség beindult. Peeta ezen álma végre beteljesedett, sőt, aki a Kapitóliumban igazán menő esküvőt akar tartani, az a Mellark pékségtől rendeli a menyasszonyi tortát.

A kapcsolatunkban vannak kisebb-nagyon hullámvölgyek, de ezt mindketten tudjuk, hogy a házasság ezzel jár. De van egy nagyon nagy előnyünk, hogy mi ketten egymásnak jelentjük az életet, és egymásra van szükségünk ahhoz, hogy túléljünk.

Peeta öt év múlva hozakodott elő elsőként a gyerek kérdésével. Úgy gondoltam, hogy nem akarom. Túl mély volt az a seb, amelyet a baba elvesztése hagyott maga után. Végül sikerül meggyőzzön, hogy házasodjunk össze hivatalosan is a törvényszéken, pedig a körzetben mindenki tudta, hogy már réges-rég túl vagyunk a kenyérpirításon. Erre az eseményre még az anyukám is hajlandó volt eljönni, akivel csak nagyon ritkán tartom a kapcsolatot.

A hivatalos házasságkötés után Peeta egyre gyakrabban elővette a gyerek kérdést. Nem tolakodóan, hanem finoman próbált meggyőzni, hogy próbáljuk meg. A kémia mindig is működött közöttünk, amikor persze engedtük működni, így a vonzalommal soha nem volt problémánk. Aztán tíz év múltán beadtam a derekam és megfogant a lányunk.

A terhességem borzasztó volt, végigrettegtem az egészet. Az első felét azért, nehogy elvetéljek, a második felében, amikor megmozdult, az a tudat gyötört, hogy nem veheti el tőlem senki. A rettegésem akkor enyhült, amikor először a karjaimban tarthattam a lányomat. Peeta mindvégig ott volt mellettem, amikor a lányunk megszületett. Nagyon féltettem őt, nehogy rohamot kapjon, de nem volt semmi baj. Felkészült rá, mert része akart lenni a csodának, amikor a gyermekünk világra jön. Peeta csodálatos apa. Még mindig a tenyerén hord engem is meg a lányunkat is.

Aztán, egy szép nyári estén, nagyjából öt év múlva megfogant a fiunk is. Már nem rettegtem annyira, mint először, de nem volt sokkal könnyebb. Peeta itt is mindvégig mellettem volt.

Mindkét terhességet megfestette, utólag, meglepetésként. Később bevallotta, hogy az első képet nagyon jól eltette, mert az élete része, de nem mert belefogni, amíg engem és a gyerekeket biztonságban nem tudott.

Amikor a kislányunk a réten az apjával játszik, a kisfiúnk pedig próbál vele lépést tartani próbálom elhinni, hogy mindez igaz, ami velünk történt. Hogy nem veheti el tőlem senki és semmi. Hogy a boldogság létezik. Peetának én, nekem pedig Peeta jelenti a boldogságot. Mindenben ott vagyunk egymás mellett, és soha nem adtuk fel, akkor sem, amikor mások feladták.

A kislányunk már elég nagy, így sokszor magammal viszem az erdőbe és tanítom az íjjal bánni. Nagyon ügyes, jó vadász lesz belőle. Közben otthon a fiunk Peeta mellett szorgoskodik és próbálkozik a tésztagyúrással. Egyik alkalommal, míg a lányunk az apjának mesélte az élményeit, a kisfiunk tovább lisztezte a pultot, közben az orrocskája is tiszta liszt lett. Megható látni, ahogy napról napra egyre ügyesebbek lesznek.

Peetával előfordul, hogy felvillan egy-egy megmásított emlék, és megzavarja. Ilyenkor mindig megijedek, mert az arca elszürkül és erősen megkapaszkodik, miközben küzd a fejében felbukkanó démonok ellen. A kislányunk már ezt is érti, hogy ilyenkor az apjának valami baja van, és múltkor odament hozzá megkérdezni, hogy játsszanak-e igaz-nem igaz játékot. Peeta olyan gyorsasággal tért vissza a rohamból, ahogy eddig soha.

A gyerekek kérdezgetni fognak minket hamarosan. A lányunk már sejti, hogy mi is részt vettünk a viadalon. Peeta szerint fel kell készülnünk a kérdéseikre.

Haymitch és Effie is boldogok, bár nem született gyerekük. Effie szülei soha nem fogadták el, hogy otthagyta a Kapitóliumot és a jólétet egy tizenkettedik kerületi férfiért. Így mi lettünk az új családja. A házamat még mindig bérli, ha esetleg valaha bárki is meg szeretné látogatni.

Gale-ről annyit tudok, hogy a magánélete mindig nagy port kavar. Johannával se vele, se nélküle kapcsolatot élnek, gyereke nincs, viszont a karrierje sikeres. Sokáig tartott, mire rájöttem, hogy a tűz képtelen táplálni egy másik tüzet, csak kölcsönösen felégetnénk egymást. Még jó, hogy időben ráébredtem, hogy nekem Peeta jelenti a tavaszt, az újrakezdés lehetőségét, és kaptam tőle egy utolsó esélyt.

A Kapitóliumban nem jártam az eljegyzési partim óta. Nem hiányzik. Peetát többször hívták, hogy nyisson ott is pékséget és cukrászatot, de visszautasította. Szavak nélkül is tudta, hogy én nem szeretném. És igazából ő sem akarta soha.

A gyermekeinkre visszatérve, Peeta szerint nem lesz gond. Itt vagyunk egymásnak. És itt van a könyv. Majd úgy értetjük meg velük a történteket, hogy erőt és bátorságot meríthessenek belőle. De egy nap magyarázatot kell majd adnom nekik a rémálmaimról. Hogy miért gyötörnek és miért nem fognak teljesen elmúlni soha. Elmondom majd nekik, hogyan éltem túl. Elmondom nekik, hogy azokon a reggeleken, amikor rosszul ébredek, nem tudom örömömet lelni semmiben, mert attól rettegek, hogy a következő pillanatban megfosztanak tőle – bármi legyen is az örömöm forrása. Ilyenkor gondolatban listát készítek minden jó cselekedetről, amelynek valaha tanúja voltam. Olyan ez, mint egy játék. Egyhangú. Húsz év után talán már egy kicsit unalmas is.

De vannak ennél sokkal rosszabb játékok.

VÉGE